Az Ige mellett

(20) „…dicsőítették az Istent…” (Apostolok cselekedetei 21,17–26)

– Amikor Pál beszámolt a jeruzsálemi gyülekezetben a pogányok megtéréséről, akkor azt hangsúlyozta, hogy mit cselekedett Isten általuk. A küldött soha nem homályosíthatja el a küldő Urat. Ahol pedig Isten cselekszik, ott az Ő népe mindig az Urat dicsőíti (Máté 5,16). Ez azt jelenti, hogy Isten népe a krisztusi megváltó evangélium örömhírének továbbadását tartja a legfontosabbnak, és hálát ad ott Isten cselekvéséért, ahol ezt az örömhírt befogadhatták emberek, népek, bárkik is azok (17–20).

– Az evangéliumi lényegen belül vannak sajátosságok, hiszen mindenki máshonnan jön: a zsidókeresztyén is, meg a pogánykeresztyén is. Egy ponton túl azonban el kell engedni azt a „régit”, ami akadályoz az Isten dicsőítésében és a Jézus Krisztus követésében. A pogányoknak el kell hagyni az istentelen szokásokat, a zsidóknak pedig a törvény imádatát. Más megtartani Isten mindenkor időszerű törvényét, és más rajongani a mózesi törvényért. Egyáltalán: életveszélyes rajongani bármiért, vagy bárkiért is. Istent is imádjuk, és nem rajongunk érte. Az Istent imádó leborul az Úr előtt, kegyelmére bízza magát; a rajongó pedig gyarló indulattal a törvényből, Istenből, de még az evangéliumból is bálványt csinál (20).

– Pál aláveti magát a mózesi törvénynek (21–26). Pál szabad a Jézus Krisztusban, még arra is, hogy így dicsőítse az Istent. Mégis felvetődik a kérdés: meddig mehetek el a másik szokásainak tiszteletében, ahol már azokat igazolom, és nem a krisztusi szabadságot? Ebben a világban, ahol az emberek az „igenekből” és a „nemekből” értenek, egyértelmű példák kellenek (Máté 5,37). Ugyanakkor ez rettenetes is, mert nem lehet mindent „igenekkel” és „nemekkel” elintézni. Éppen ezért szorulunk kegyelemre.

Prédikátor 1,1–11

79. zsoltár


(14) „Legyen meg az Úr akarata!” (Apostolok cselekedetei 21,1–16)

Sok az akarnok ezen a világon. Az ember legnagyobb bűne az akarnokság, amivel a legnemesebb eszmék mögé bújva is csak saját magát képviseli. ISTEN AKARATA az egyetlen tökéletes akarat. Isten akarata az élet, az örök élet, az üdvösség.

– 1. Az Úr akaratára bízták magukat, az apostol és munkatársai, amikor folytatták útjukat, és Milétoszból Tíruszba utaztak. Itt is voltak tanítványai az Úrnak. Ezek kérték az apostolt, hogy ne menjenek fel Jeruzsálembe. A féltő szeretet beszélt belőlük, és a féltő szeretet mindig a Szentlélek által indított szeretet (4), amely óvó öleléssel magánál akarná tartani szeretetének tárgyát. De az Isten akarata az, hogy a féltő szeretet tudjon elengedni, az Úr akarata felé irányítva... Én féltő szeretettel szeretem a gyerekemet, de elengedem… Egyet tehetünk, és ez a legtöbb az ilyen esetekben, leborulva imádkozunk, mint ezek itt együtt tették a tengerparton, feleségestől, gyerekestől (1–6).

– 2. Tíruszból Cézáreába hajóztak. Itt egy Agabosz nevű próféta, jelképes cselekedettel hirdette meg az apostol jeruzsálemi fogságát. Mire az itteni tanítványok sírva kérték az apostolt, hogy ne menjen oda. Pál azonban megvigasztalta őket, hogy ő meghalni is kész az Úr Jézus Krisztus nevéért, ha az Úr akaratához igazodva, ez következik (7–13). Az Úr mindig megadja az erőt ahhoz, ami az Ő tökéletes akaratából következik (Habakuk 3,19).

– 3. Áldott legyen az Úr tökéletes akarata, miszerint Ő halt meg érettünk, legyőzve a halál hatalmát, így a mi halálunk nem más, mint teljes megérkezés Őhozzá. Isten akarata az élet, az örök élet, az üdvösség. Nem vágyunk a mártírhalálra, de könyörgünk azért, hogy hűségesek lehessünk mindhalálig (Jelenések 2,10)

Megszokott, giccsesen szép igés lapokon láttam már hasonlót: tengerparti naplemenete, imára kulcsolt kéz, térdelő alakok… Kell leborulva imádkozni, ilyen konkrétan is, de abban mindig ott leselkedik a színpadiasság veszélye. A látványos kegyesség helyett élő, hiteles kegyességre van szükség, amely látja az Úr akaratát, és mindig kész arra hagyatkozni, a legnehezebb időkben is; mégpedig azzal a reménységgel, hogy Isten akarata az élet teljessége, az üdvösség (János 10,10).

2Krónikák 32

258. dicséret


(32) „…kegyelme Igéjének ajánllak titeket…” (Apostolok cselekedetei 20,17–38)

A búcsúzás egy összetett, emberi érzés, tele nosztalgikus gyarlósággal, rámutatva halandó életünk nyomorúságára. De ne becsüljük le azt, ami annyira emberi. Amikor e földi létben VÉGSŐ BÚCSÚT veszünk; az mindig megrendítő (25). Pál búcsúja Milétoszban, az efezusi gyülekezet vezetőitől, azonban nemcsak megrendítő, hanem megnyugtató. A megrendült ember nyugtalan. Itt, a milétoszi búcsúzás esetében tehát valami „mennyei” történik, ami felülről való ajándék, végső búcsúzáskor különösen.

– 1. Az apostol úgy köszönt el, hogy bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus megtartó kegyelméről. Ez a kegyelem adott örökkévaló értelmet életének, amikor szolgálatra hívta őt, hogy hirdesse a Krisztust (20–21; 24–25; 27). Ez a kegyelem hordozta az apostolt a szolgálata során: alázatban (18), próbák között (19), földi kísértések mocsarai fölött is tisztán (26; 33), önellátóan és önátadóan (34–35). Így elköszönni, kegyelmi állapot: nem édeskés nosztalgiával, nem panasszal, nem félelmek között, hanem bizonyossággal és bizonyságtétellel (24).

– 2. Az apostol úgy köszönt el, hogy erre a megtartó kegyelemre bízta „szeretteit”, gyülekezeteinek életét, azok szolgálatát a dühös farkasok között (28–32), valamint saját jövőbeni sorsát is (22–24)

– 3. Ezért a megtartó kegyelemért könyörögtek, mielőtt elváltak (36–38). Ez áldott, megnyugtató és nem megrendítő búcsú. Ez a kegyelem ugyanis elvégzi, hogy bevégezhessük feladatunkat, megfutva azt a távot, amit Isten nekünk jelölt ki, az Ő országának építésében (24–25).

A hitvalló szavak után, azokra építve szükség lenne a végbúcsú témája kapcsán az őszinte, emberi szóra is. De ez már messze szétfeszítené e rovat műfaji és egyéb kereteit.

2Krónikák 31

89. zsoltár


(13) „…hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni.” (Apostolok cselekedetei 20,13–16)

Ne felejtsük el, hogy A TRÓÁSZI ALKALOM EGY RENDKÍVÜLI ISTENTISZTELET volt.

– 1. Hiszen reggel Pál továbbindult: Asszoszban szállt hajóra, majd Mitiléné, Khiosz és Számosz érintésével jutott el Milétoszba (15). Itt búcsúzott el az efezusi vénektől, és igyekezett Jeruzsálembe, a pünkösd napjára (16).

– 2. Pál, mielőtt hajóra szállt volna, egy darabig még gyalogolt, a többiek ezt kihagyták (13). Az apostol az egészségére is figyelt? Érdekes: Pál soha nem fáradt el? Nyilván Isten rendkívüli kegyelmi ajándékát kapta. Ez csak keveseknek adatik. De az így megáldott ember mindig figyeljen oda arra, hogy mások nem bírnak annyit, mint ő.

– 3. Pál tehát azért fogta hosszúra a tróászi prédikációt, mert búcsúzott. Alapos tanítást akart adni, testvéri együttlétben, Urunk Szentlelkével és a gyülekezettel való közösségben. A mai, rohanó világban azonban jegyezzük meg jól, hogy minden szent összegyülekezésnek is van eleje, és van vége. Az időtartam pedig manapság, a rendkívüli eseteket leszámítva, sokkal rövidebb lehet, mint akkor volt. Nincs leverőbb a ma embere számára, mint az a kínzó tapasztalat, amikor egy alkalomnak nincs vége. Én magam se megyek többet olyan helyre, ahol nem megvigasztalódom, hanem még halálosabban lefáradok. Nem is beszélve arról, ha emiatt kiesnék az ablakból, mi lenne velem?

2Krónikák 30

427. dicséret


(7) „A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál prédikált nekik…” (Apostolok cselekedetei 20,7–12)

AZ ELSŐ KERESZTYÉNEK a hét első napján, vasárnap gyűltek össze, hogy Isten Igéjén keresztül tanítást halljanak Jézus Krisztus evangéliumáról, és az úrvacsorában részesüljenek is annak öröméből (7).

– 1. Ez ma is a keresztyén istentisztelet három fontos eleme: összegyülekezünk a hét első napján, a hirdetett és látható Ige köré, majd együtt maradunk, mert jó együtt lenni. Az akkori istentiszteleteket szeretetvendégség követte (11).

– 2. Miközben az istentiszteleten Isten Igéjére figyelünk, és részesülünk annak mennyei javaiból, halott fáradtságunk elmúlik, és Isten Lelke megerősíti az új életet bennünk, megeleveníti lelkünket. Az Eutikhosz nevű ifjú esetének ez átvitt értelme. Azon vitatkoznak a magyarázók, hogy valóban meghalt-e az ifjú, amikor kiesett az ablakból? Vagy csak az történt, hogy amikor a segítségére siettek, erőre kapott? Az azonban bizonyos, hogy ahol a feltámadott Jézus Krisztus nevében gyülekeznek össze emberek, Ő ott jelen van. Az Ő életet ajándékozó, megelevenítő, üdvözítő ereje csodálatos módon munkál ma is (9–10).

– 3. Itt egy rendkívüli, hosszabb istentiszteletnek lehetünk tanúi. Az apostol most hosszabban tanított, mert másnap el akart utazni. Ezért a vasárnap este kezdődő istentiszteleten éjfélig meghosszabbította a tanítást (7). Ezt követte a kenyér megtörése, majd virradatig a szeretetvendégség (11). Közben történt Eutikhosz esete (8–10). Ezt a hosszabb istentiszteletet tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a tanítást beszélgetés követte – mindkét kifejezés szerepel a görög eredetiben –, majd úrvacsora és agapé. Közben pedig fontos figyelmeztetés, ha valaki bajba kerül, azonnal megáll a tanítás szóbeli része, és az a keresztyén szeretet cselekvésében folytatódik. Hosszú volt ez az istentisztelet, és mégsem tűnt annak, mert egészen megvigasztalódva tértek haza azok, akik ezen részt vettek (12).

– 4. Az istentisztelet áldása nélkülözhetetlen! Legyőzhet bennünket elnehezült életünk terheinek sokasága (9). De éppen ezért szükséges találkoznunk az Úrral és egymással. Ha a terhek le is húznak, vagy akár földhöz is taszítanak bennünket, ne szakadjunk bele azok hordozásába, ne vesszünk bele azok rengetegébe; – hagyjuk, hogy az Úristen felemeljen, megerősítsen, új életre segítsen és megelevenítsen bennünket.

2Krónikák 29

128. zsoltár


(2) „…számos beszédben intette őket…” (Apostolok cselekedetei 20,1–6)

– Pál az efezusi események után több hónapot töltött a második missziói úton alapított macedóniai gyülekezetekkel: Filippi, Thesszalonika, Bérea (1). Az apostol itt számos beszédben intette őket (2), ahogy elköszönésekor az efezusiakat is. A „paraklézis” több fontos jelentéssel bír: könyörgés, kérlelés, intés, bátorítás, megnyugtatás, vigasztalás. Mindegyikre szükségünk van: arra is hogy mindezeket kapjuk; és arra is, hogy adjuk…

– Pál valószínűleg itt jutott el eddig a legnyugatabbra, a Mecedóniától északra fekvő, Adriai-tengerparti Illíriába (Róma 15,19). Innen elment Görögországba, amin Akhája tartományát kell értenünk, azon belül Korinthust, ahol három hónapon át végezte a paraklézis szolgálatát. Aztán mivel Pál úgy látta, hogy nem volt több munkaterület számára ezen a vidéken (Róma 15,17–33; Cselekedetek 19,23–28), ezért visszaindult Jeruzsálembe.

– Itt azonban merényletet terveztek ellene a páskaünnepre hajózó zsidók, ezért gyalog ment át Macedónián, majd az ünnep után hajóztak át Filippiből Troászba, Lukáccsal együtt. Itt újra a „mi” forrást olvassuk (6). Pál biztatott másokat. Most Lukács felsorolja azokat, akik Pált biztatták, hogy kibírja helyzetét (4–5). A vezetőt is kell biztatni.

2Krónikák 28

465. dicséret


(23) „…zavargás támadt az Úr útja miatt.” (Apostolok cselekedetei 19,23–40)

– Artemisz a szerelem, a vér, az arany istennője. Kis szobrokban is kiábrázolták az istennőt, és az efezusi mesterek nagy jövedelemre és jólétre tettek szert ebből (24–25).

– Aztán jött ez a Pál, és azt hirdette, hogy a kézzel csinált istenek nem istenek!

– Azonnal csődület támadt, hiszen a templom, a kultusz, az istennő tisztelete, az egész eköré felépült „kultúra”, önazonosság veszélybe került, és azok is, akik ebből éltek, beleértve a mestereket. Pőrére lecsupaszítva: nagyjából erről szól minden: megélni, jól élni, megmaradni ebben, az egészet valami mázzal leönteni (26–27).

– Egyben szeretnék biztos lenni. Abban, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Nemcsak azért, mert mi az egyetlen Urat hirdetjük, hanem abban is, hogy nemcsak azért építjük és védjük az Úr ügyét, mert ebből valami hasznunk van. Nem a pénzbeli haszon kísért meg leginkább az Úr közelében, de saját dicsőségünk haszna nagyon is megkísérthet, sok más egyébbel együtt. Ugye mi nem olyanok vagyunk, mint az efezusi ötvösök?

– Kifakadt egy barátom: – Sok méltatlan gyanakvás vesz körül, ezért én is nagyon gyanakvó lettem. Már csak azt látom: ez vagy az a „hívő testvér” most éppen mivel kapcsolatban akar „használni”, majd mindjárt utána „eldobni”, a hátam mögött meg szapulni. Ennél még az is jobb, ha festett Jézus szobrokat árulnak jó pénzért a kegyhelyeken.

2Krónikák 27

379. dicséret


(16) „…rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett…” (Apostolok cselekedetei 19,8–22)

Hányan és hányan akarnánk mindent a magunk szolgálatába állítani! Egész életünk erre irányuló próbálkozás: rám figyeljenek, én legyek középen, én legyek az elismert, nekem legyen még több… Ez a bűn: amely még Istent is a maga szolgálatába állítaná. A primitív vallások kifejezésével ezt a kísérletet mágiának nevezzük.

Vigyázzunk, mert ma is, közöttünk is, sokan emlegetik az Úr nevét (Máté 7,21), de valójában a maguk önző ügyét, meglátásait képviselik csupán, és csak azt nézik, hogy ők hogyan „gazdagodhatnak” meg az Úrból. Aki csak kapni akar az Istentől, több erőt, megnyugvást, szebb, boldogabb életet, az is közel jár a „mágiához”. A sokféle okkult bűvészkedést, amelyek földi dolgokat istenítve, azaz bálványozva akarnak megoldást találni, már nem is említem ebben a sorban.

Minden ilyen indulat mögött a gonosz tevékenykedik… Efezusban ennek szószerinti formáját olvassuk, mert amikor egy mestersége szerinti csodatévő emlegette Jézus nevét – Pál Jézusát, nem az ő Jézusát –, akkor arra rárontott a gonosz, kényszerítette, halálosan megsebezte, meztelenre csupaszította le az életét, és maga alá gyűrte azt (13–16). Sok ilyen kényszeres, legyűrt, halálra sebzett, egyszer csak meztelenre lecsupaszított életet láthattunk már, a gonosz tombolásának jeleként.

Áldott legyen az Isten, hogy ahol tombol a gonosz, ott kiterjeszti Lelkét övéire az Úr, védi őket és azonnal hitvalló cselekvésre indítja azokat. Isten népe ilyenkor áldva segítségül hívja az Úr nevét, mert a gonosz minden nyilvánvaló munkájától el kell szakadni, korábbi ilyen bűneinket meg kell vallani, és el kell határolódni az egésztől. A tűzzel nem lehet játszani (17–20). A gonosz erősebb, mint mi, fölénk kerekedik. A mi Urunk az egyetlen, aki erősebb a gonosznál. Csak Ővele van esélyünk! Nem Pál Jézusával, hanem a mi Jézusunkkal…

2Krónikák 26

14. zsoltár


(2) „Kaptatok–e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (Apostolok cselekedetei 19,1–7)

A hit a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit: bűnbocsánat, új élet, örök élet, megváltás, végső maradéktalan megoldás, üdvösség. Ezeket csakis az Úr adhatja nekünk. A Szentlélek által lesz Isten üdvözítő ajándéka a miénk, amit hittel ragadhatunk meg. Ennek a bizonyosságnak a gazdagságával élünk, az „elég”, (2Korinthus 12,9) a „betelt”, a bővelkedő ember gazdagságával (Filippi 4,18).

Pontosan ez a különbség Keresztelő János keresztsége (3), és a Jézus Krisztusban megpecsételt keresztség között: az egyik tud mindent, és várja a beteljesedést; a másik pedig már részesült ebben a beteljesedésben, a Szentlélek által.

Pál erre a lényegi különbségre kérdezett rá, az efezusi tanítványok kapcsán: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (2–3). Pál ezután tanította őket, rámutatva arra a Jézus Krisztusra, akinek jövetelét Keresztelő János előkészítette (4). Pál ezután imádkozott értük, imádkozott hitért (5–6).

Akit vártunk, az már eljött, itt van, a Szentlélek által pedig ez a bizonyosság elevenné lesz bennünk. A Szentlélek ajándékának járulékos jelei lehetnek más egyebek, mint itt is a nyelveken szólás, prófétálás (6), de a Szentlélek lényegi ajándéka az üdvözítő Jézus Krisztusba vetett hit, az Ő kegyelméből való élet.

2Krónikák 25

38. zsoltár


(26) „…még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” (Apostolok cselekedetei 18,24–28)

Apollós nagy tudású alexandriai zsidó ember volt, aki ismerte az Úr útját, ismerte az Írásokat, de nagy hellén tudással is rendelkezett, ékesszóló, karizmatikus ember, aki lenyűgözően és helyesen tanította a Jézusról szóló Igéket (24–25).

Csakhogy Apollósban volt még „fogyatkozás” hitbéli értelemben: mert más helyesen és pontosan tudni valamit, és más abból részesülni, abban élni (25–26). Egészen más tudni és elmondani azt, hogy milyen finom egy-egy étel, és egészen más örvendező hálaadással megenni azt.

Apollóst nem a tudományban kellett segíteni, hanem a hitben. A hitet Isten adja, de emberi eszközei készítik elő annak keretét. Áldottak legyenek azok, akik a mi életünkben ezt előkészíthették, mindenekelőtt pedig áldott legyen az Isten, a hitért (Efezus 1,3).

Apollós úgy volt nagy tudású, hogy hagyta magát tanítani (26–27). Ez már önmagában a Szentlélek csodája, nagy ritkaság. Mindenki olyan okos közöttünk! Apollóst akkor vette igazán kézbe az Úr, és részesítette kegyelméből, amikor hagyta magát, hogy Akvilla és Priszcilla még alaposabban megmagyarázzák neki az Isten útját, eközben pedig az Úr munkálkodott. Így lett Apollós Pál áldott munkatársa Korinthusban (27–28; 1Korinthus 3,6)

2Krónikák 24

163. dicséret


(21) „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja.” (Apostolok cselekedetei 18,18–23)

Pál itt leírt útvonala a második missziói út végét, majd a harmadik út kezdetét tömören jelzi: Korinthus, Efezus, Cézárea, Jeruzsálem, Antiókhia; majd a harmadik missziói út kezdete, Galácia és Frígia gyülekezeteit végigjárva újra Efezus (18–23). Többezer kilométer, az akkori viszonyok között, 52-53-ban, gondozva a már növekedőket és felkeresni az Isten által készített új életeket.

Az efezusiak kérték Pált, hogy maradjon ott (20), de az apostol ezt az Úr akaratára bízta, és most ment tovább (21). Otthagyta azonban Akvillát és Priszcillát, mint „hitbéli háttérmunkásait”, azzal a reménységgel, hogy az Úr még visszaengedi ide (26).

Pontosan ez a szolgálatunknak lényege: üdvbizonyossággal, tehát mindenkor reménységgel és örömmel tenni a dolgunkat; Isten akaratára bízni minden eseményt és eredményt; megbízható háttérmunkások és nem életveszélyes vetélytársak között munkálkodva; valamint komoly, láthatóan is kegyes felelősséggel hirdetni az Urat mindenhol, zsidóknak és görögöknek egyaránt (1Korinthus 9,22). Pál – itt szűkszavúan említett – fogadalmáról (18) hosszú oldalakat írtak már, de a lényege csakis ez: az üdvbizonyosságból fakadó reményteli hit és szolgálat minden nép között, az ő számukra is látható és hiteles módon jelenik meg.

*

Az apostol Efezus keleti kikötőjében, Kenkreában megnyíratta a fejét, mert letelt a názír fogadalma, amit az európai földrészen tartott. Pál bort és részegítő italt nem ivott, ezalatt nem nyiratkozott, és talán azért sietett „fel” Jeruzsálembe (22), hogy az ehhez kapcsolódó áldozatot is bemutassa.

Mások szerint Pál igazából ezzel a nyiratkozással kezdte a fogadalmát, ahogy belépett az idegen európai földről Kis-Ázsiába. Mire pedig Jeruzsálembe ért, befejeződött a fogadalma, és bemutathatta az áldozatot.

Ez a szűkszavúan „idevetett” külső fogadalom sok találgatásra adott okot. Tanulmányokat írtak róla.

Az apostol esetében ez talán azt jelenti, hogy zsidóknak zsidóvá lett (1Korinthus 9,20), gondolva zsidókeresztyének testvéreire, külsőleg megtartva a törvény bizonyos előírásait (21,23–24).

Fontosabb ennél az, hogy az apostol az első európai útján komolyan kérte az Úr megtartó és áldást ajándékozó kegyelmét.

A kegyességnek mindig vannak külső jelei is.

Nem gondoljuk ezekről, hogy üdvszerzők, de azt valljuk, hogy nehéz egy mértéktelen és gátlástalan embert hívőnek gondolni; mint ahogy többnyire nem is az.

2Krónikák 23

270. dicséret


(10) „…nekem sok népem van ebben a városban.” (Apostolok cselekedetei 18,1–17)

– Korinthus az ókor modern városa, hiszen itt „minden van”, szabadon együtt, sokféle nép közösségében: hatalom, pénz, erőszak, de jogi szabályozás is; vallások sokasága, misztika, babona, züllöttség; dúsgazdagok, nyomorgó szegények és kétharmad rabszolga. Lehet itt remény, bármit is hirdetni, ami nem egy lesz a megszámlálhatatlanul sok között?

– Pál apostolt biztatja az Úr, hogy ne féljen ebben a városban, mert Ő vele van, és Őneki sok népe van itt. Az Úr látja, amit mi nem; ismeri azokat, akiknek mi esélyt sem adnánk (10). A zsinagógában ellent álltak, szidalmazták Pált, de a zsinagóga vezetője megtért egész háza népével (8). Az Úr adott Pál mellé testvéreket Korinthusban is: Akvilát és Priszcillát, akiknél dolgozott, mint sátorkészítő (2–3); Titusz Jusztuszt, akinél Korinthusban lakott (7); aztán Szószthenészt is (1Korinthus 1,1), aki szintén zsinagógai elöljáró volt, és akit tehetetlen dühükben megvertek a zsidók, mert Gallió helytartó, okos jogászként, nem avatkozott vallási belügyekbe (12–17).

Mi a sok? Ez nem számok függvénye. Pont annyian hittek ebben a sokszínű, nagy városban, ami elég volt ahhoz, hogy Pál kitartson másfél évig (11), és hirdesse az Igét, bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról (5). Sokat kaptunk mi is az Úrtól! Sokat bízott ránk! Vegyük észre ezt! És ne felejtsük el, Istennek sokkal több népe van a városunkban, mint amit mi testi szemeinkkel látunk, vagy okos teológiánkkal meghatározunk.

2Krónikák 22

120. zsoltár


(31) „…feltámasztotta a halálból.” (Apostolok cselekedetei 17,22–34)

– Véget nem érő vitatéma lehet, hogy mennyire kell előkészítenünk mondanivalónkat ahhoz, hogy a hallgatóság befogadhassa azt. Mennyire kell megágyaznunk az üzenetnek? Hol van az a határ, amitől kezdve már kiszolgáljuk a hallgatóságot, és ez észrevétlenül is maga alá gyűri az evangéliumot? Az igehirdetéssel foglalkozó gyakorlati teológiai terület, a homiletika történetét is ez a kérdés tagolja: mennyire kell figyelembe vennem az igehallgatót, annak „szituációját”, hogy az üzenet eljuthasson hozzá?

– Pál athéni beszédéből kiderül, hogy az apostol pontosan tudta, hol van, kiknek beszél, tökéletesen ismerte a görög vallást, gondolkodást, filozófiát, ottani költők műveiből idézett. Pál tisztában volt azzal a kultúrával, ahol megszólalt (17,1–28).

– Ez az ismeret azonban csak eszközzé lett az igehirdetésében, mint a repülő számára a kifutópálya, de semmit nem változtatott az evangélium üzenetén. Ő Athénban is a feltámadott Jézus Krisztusról beszélt (31). Sőt, az apostol a bevezető után prófétai bátorsággal rámutatott a görögök vallásosságának fogyatékosságaira, hitük tudatlanságára és ítéletes voltára is (29–31).

– Az athéni beszédből kiderül, hogy figyelembe kell venni az igehallgatót, annak szituációját, hogy eljusson hozzá az üzenet, esélye legyen megérteni azt. De a megértés nem egyenlő a hittel. Lám, amint Pál Jézus Krisztus feltámadásához, éppen a lényeghez ért, azonnal le is állították (32–34). A ma embere felé is sokféle okos módszerrel közeledhetünk, de többnyire pont itt engedik el a kezünket. Olyan ez, mint amikor a gép felemelkedik a kifutópályáról, szépen startol, de emelkedés közben, még a szárnyalás előtt lezuhan… Kell a „módszer”, de nem a módszer, hanem az Úr adja a hitet.

2Krónikák 21

208. dicséret


(21) „…egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újságot mondjanak vagy halljanak.” (Apostolok cselekedetei 17,16–21)

Szeretném folytatni a tegnapi gondolatsort, miszerint a béreaiak nemeslelkűek voltak. Innen Pál Athénba kényszerült, a Béreába érkező thesszalonikai zsidók haragja elől (17,13). Ez a kényszer azonban Isten vezetése.

Itt Athénban látjuk, hogy mit eredményez az, amikor az okos, tehetséges, GONDOLKODÓ ELME NEM PÁROSUL AZ ISTENTŐL VALÓ NEMESLELKŰSÉG, MAJD A HIT ADOMÁNYÁVAL.

– 1. Ennek a jelenségnek legenyhébb változata az, amikor egyébbel sem töltjük az időnket, mint filozofálunk; – mindenre nyitottan és mindent kritizálva vitatkozunk, csak úgy önmagáért a vitáért. Pallérozott elmék öncélú játéka ez, egy határon túl mindenképpen: ahol az „a”-ra mindig „b”-t mondanak, ahol öncélúan várnak valami újra csak azért, mert a régi megszokott és unalmas. Itt már maga az elmélkedés lesz bálvánnyá, istenné. Egy plusz bálvánnyá a sok közül (16).

– 2. Az okos, gondolkodó ember vitájának flegmatikussága a nemeslelkű ember számára fárasztó. A hívő ember pedig egy határon túl nem is vesz részt ebben. Ki a fecsegő: Pál vagy ezek az athéniak? (18) Ezen a ponton az élő Isten által nemessé formált lelkű ember, inkább megy és felássa a kertet. Valóban, ez sokkal többet ér! Mi lesz velünk, ha egyszer eljön a nyomorúság ideje, hiszen egyre pallérozottabb elménk, gyakran hit és nemes lélek nélkül ontja a saját maga meglátásait, véleményét, kritikai észrevételeit, „két pofával”, bele a világba, de régen elfelejtettünk kukoricát kapálni.

– 3. A hívő ember pontosan tudja az Úrra ráhagyatkozó hit, az értelmes gondolkodás és a kétkezi munka arányát e földi élet színterén. 

2Krónikák 20

272. dicséret


(11) „Ezek nemesebb lelkűek voltak…” (Apostolok cselekedetei 17,10–15)

Pál és munkatársai Thesszalonikától ötven kilométerre délnyugatra, Béreába menekültek.

Isten ereje kellett ahhoz, hogy itt is először a zsinagógában hirdessék az Igét, noha Thesszalonikában ez veszélyes helyzetet teremtett számukra. Isten országának ügyében járva az elhívott ember nem a veszélyekre, hanem az ügyre figyel, miközben bizonyossága van az Úr megtartó és bátorító kegyelmében (1).

Az Úr minden nehézség után ad bátorító eredményeket, hogy tovább tudjuk szolgálni az Ő ügyét. Béreában NEMESEBB LELKŰ EMBEREKET találtak.

– 1. Isten kegyelmének „általános” ajándéka az, amit itt az Ige nemes léleknek nevez, de nevezhetjük ezt akár intelligenciának, érzékenységnek, fogékonyságnak is. Fontos ajándéka ez az Úrnak, mert ha az okossághoz, a tehetséghez nem társul ez a nemesebb lélek, az illetőből csak egy zseniális gazember lehet. Sok durvaságot, faragatlanságot tapasztalhattunk már életünk során, de súlyosabb történéseket is említhetnék.

– 2. Ahol Isten nemesebb lelkűvé formáló kegyelmi ajándéka hiányzik egy közösség, egy kultúra életéből, ott sok elfojtott sóhaj és szenvedés lüktet a felszín alatt. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ahol az élő Isten úrrá lesz az emberi élet felett, ott nemesedik az ember lelke, élete, gondolkodása, másikhoz való viszonya. Fel sem fogjuk, hogy kultúránk, keresztyén gyökerekből táplálkozó gyümölcse, – valójában az Isten ajándéka – az a jogi keretekbe is foglalt „nemeslelkűség”, amely egy határon túl nem engedi a másikat letaroló durvaságot és agresszivitást.

– 3. A nemes lélek azonban még nem hívő lélek. A hit az Isten kegyelmének „különös” ajándéka. A nemes lélek fogékony sok mindenre, szellemi magasságokra, nyitottságában teret ad számos megoldásnak, miközben rákérdez a saját életére, és mer földi életén túlra is tekinteni. Ez a nemeslelkű fogékonyság érzékeny lehet Isten Igéjére is, kutathatja az Írásokat, buzgón kutathatja a kijelentést is, kérdezve, nyomozva, bizonyítékokat keresve, tényszerű és előítéletektől mentes vizsgálatokat folytatva… Ez fontos, a nemes lélek sajátja. De a hit ennél sokkal több! A hit bizonyosság, amely egy ponton túl nem kérdez, hanem ráhagyatkozik az Úr kegyelmére. Pont annyi a különbség a kutatás és a hit között, noha mindegyikhez kell az Isten által kiformált nemes lélek, mint amikor az üres sír felé versenyt futottak Péter és János. János előbb ért oda, de előrengette az idősebb Pétert, aki belépett a sírba, és teoretikusan (ez a görög kifejezés szerepel itt) mindent megvizsgált ott. János pedig belépett, látott és hitt (János 20,4–8).

2Krónikák 19

139. zsoltár


(3) „…ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek…” (Apostolok cselekedetei 17,1–9)

THESSZALONIKÁBAN volt zsinagógájuk a zsidóknak, nem úgy, mint Filippiben. Pál és munkatársai tehát itt is először a zsinagógába mentek (1).

– 1. Három szombaton át, az Írások alapján magyarázták, bizonyították, kemény vitát is vállalva, hogy Jézus a Krisztus, aki szenvedett, meghalt, feltámadott, aki a Megváltó (3).

– 2. Hitet azonban az Isten ad, nem pedig a magyarázás, a bizonyítás, a vita. Ezek persze kellenek, a megfelelő időben és arányban, de nem ezek győzik meg az embert, hanem csakis az Úr. Néhányan hívőkké lettek a zsidók közül, de egyre több görög és előkelő asszony csatlakozott hozzájuk. Az Úr megáldotta Pálék szolgálatát (4).

– 3. Ahol pedig az Úr munkál, ott a gonosz is azonnal akcióba kezd. Ennek jelei tipikusak, és többezer év óta nem változtak: irigység, támadás, lázítás, ürügy keresése, bevádolás, hivatalos jogi ügy kreálása az igazság és a rend szolgálatának nemes látszatát keltve, politikai felhangok bekeverése, a tehetetlen düh kitöltése valakin, ez esetben azon a Jázónon, akinél Pálék laktak. Ne csüggedjünk! Az Úr velünk (Máté 1,23), a gonosz már legyőzetett! (5–9)

2Krónikák 18

20. zsoltár


(14) „Ennek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mondott.” (Apostolok cselekedetei 16,11–40)

FILIPPIBEN nem épült zsinagóga. A városkapun kívül szoktak imádkozni azok, akikből majd zsinagóga szerveződhet, ha megfelelő számú férfi összegyűlt. A szabad ég alatt, a rituális mosakodásokhoz szükséges folyóparton most is asszonyok imádkoztak.

– 1. Pál és a vele lévők részt vettek az asszonyok istentiszteletén, és várták, hogy szót kapjanak. Pál szólt, az Írások alapján, és hirdette Jézus Krisztust az asszonyoknak (11–13).

– 2. Az Úr megnyitotta ott egy asszony szívét, mert megadta ennek az asszonynak, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. Az Úr munkálkodik, de az evangélium hirdetése közben munkálkodik. Az Úr nyitja meg a szívünket az evangélium előtt. Az Úr cselekszi azt, hogy figyeljünk az Isten szavára, a Krisztus evangéliumára. Az Úr végzi el azt, hogy hittel fogadjuk a hallottakat, Jézus Krisztus felől szemlélve az Írásokat; – és csak miután ráhagyatkoztunk a kegyelemre, utána kérdezzünk, ha feltétlenül kell kérdezni. Másként kérdez az, aki kegyelem alatt van, és bizonyosságra vágyik, mint az, aki piszkál, szórakozik, kötekedik, vagy támad (14).

– 3. Ma annyi minden leköti a figyelmünket, annyiféle módon közeledhetünk bármihez, amit tapasztalunk. Csoda, ha Isten megnyitja a szívünket az evangélium előtt. Csoda az, ha az Igére figyelünk, Jézus Krisztusban bízunk, ha óhajunk és örömünk az Úr követése. Csoda, ha Jézus Krisztusra tekintve szemlélünk minden mást. Csoda, hogy ez most az első európai városban történt. Csoda az, hogy a filippi gyülekezet első megtérője egy asszony lett, egy ázsiai kelmékkel Filippiben kereskedő asszony, aki egész háza népével együtt megkeresztelkedett (15). Fontos szerepe van az asszonyoknak Isten ügyének munkálásában. Mi, erőt színlelő, gyenge férfiak, mi mindent köszönhetünk a stabil, szilárdan szelíd asszonyoknak. Tele van az életünk csodákkal ma is!

2Krónikák 17

16. zsoltár


(6) „…a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az Igét…” (Apostolok cselekedetei 16,6–10)

VEZET AZ ISTEN, az Ő Lelke által. Ez a Lélek Jézus Lelke is (7).

– 1 Hogyan tapasztalhatjuk meg az Isten vezetését? Ő az események, a külső körülmények által is vezet: jeleket ad, ajtókat zár be, másokat megnyit. Akkor álom, látomás által, ma egy más korszakban, Igéje által vezet az Úr. Miközben tesszük a dolgunkat, imádkozunk, figyeljük a jeleket, az események alakulását. Együtt imádkozva, megbeszélve döntjük el, merre tovább (10). Itt Lukács, e bibliai könyv írója is jelen van. Ez az ún. „mi” forrás.

– 2. Vezet az Isten Lelke úgy, hogy mutatja az utat: nem erre, hanem arra; – máshová… De vezet az Isten Lelke úgy is, hogy egy időre nem lehet az evangéliumot hirdetni (6), mert mást kell egy kicsit csinálni, hogy újra szolgálni tudjunk. Ez főleg az Ige hivatalos szolgáinak üzenet. Egy orvostól sem várja el senki, hogy folyamatos, szentlelkes örömmel műtsön, életet mentsen, arra hivatkozva, hogy nincs ennél szebb és fontosabb hivatás. Csinálj mást egy időre – figyelmeztet Isten Lelke –, lépj ki egy kicsit abból, amiben vagy, bármilyen szent is a szolgálat!

– 3. Vezet az Isten Lelke úgy is, hogy felfedi szolgálatunk lényegét, amely a macedón férfi kijelentéséből is világossá lesz: – Segítsetek! (9) Ez valójában azt jelenti: – Hozzátok el a megváltás evangéliumát, Jézus Krisztust hozzánk! Az egész világ egy segélykiáltás! Az evangélium az egyetlen segítség!

2Krónikák 16

210. dicséret


(1) „Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány…” (Apostolok cselekedetei 16,1–5)

– Pál és Szilász meglátogatták az első missziói út gyümölcseit, a galáciai gyülekezeteket Derbében, Lisztrában, Ikóniumban. Az apostol Timóteus személyében itt ÚJ MUNKATÁRSAT KAPOTT, aki Pál első látogatásakor tért meg, öt évvel azelőtt.

– 1. Timóteusról jó bizonyságot tettek a testvérek (2), így a gyülekezet vezetői imádsággal és kézrátétellel bocsátották el őt a szolgálatba (1Timóteus 4,14).

– 2. Isten nagy ajándéka a hívő, megbízható munkatárs, akiről sokaknak jó véleménye van, és akit hivatalosan is delegálhatunk egy feladatra, az Úr áldását kérve szolgálataira.

– 3. Timóteus valóban Jézus Krisztusban hívő, újjászületett, szolgálatra elhívott ember volt. Ez pedig elsőrenden abban mutatkozott meg, hogy az ügy és Pál iránti tisztelettel és engedelmességgel tette azt, amit rábíztak. Timóteus mindig tudta, hol a helye, mi a feladata. Timóteus nem vitázott, hanem megbízhatóan, örömmel, áldásosan szolgált. Timóteus a kevésen hű volt, és egyre többet bíztak rá (Máté 25,21).

– Urunk, adj megbízható munkatársakat, szolgatársakat nekünk!

2Krónikák 15

463. dicséret


(38) „Pál azonban úgy tartotta helyesnek…” (Apostolok cselekedetei 15,36–41)

– Döbbenetes, hogy a jeruzsálemi gyűlés után – amely a Jézus Krisztus ügyét, a testvéri egységet, a rendet, az „egyházfegyelmet” munkálta, a krisztusi szeretet nyitottságában –, azonnal támad a gonosz. Ez nem tűrheti a hitbéli rendet és szeretetet.

– A támadás abban nyilvánult meg, hogy Pál és Barnabás összevesztek a második missziói út elején, János Márk személyén. Pál nem akarta magával vinni azt a Márkot, aki az első missziói út elején otthagyta őket és hazament (38; 13,13). Barnabás azonban ragaszkodott János Márkhoz (37). Ezért meghasonlás támadt közöttük, elváltak egymástól. Pál Szilásszal indult útnak (39–40).

Milyen nagy volt Pál hite! Mekkora hit kell ahhoz, hogy valaki visszatérjen azokra a korábbi helyekre, ahol őt megverték, majdnem halálra kövezték. De ő elindult, mert Jézus Krisztus ügye vezette (36). Ugyanakkor ez a nagy hit félelmetes. A jeruzsálemi gyűlés határozata Pál álláspontját képviselte, abban nem őneki kellett engedni. Itt azonban most Pálnak kellett volna engedni Barnabás irányában. Ő azonban nem engedett. Pedig nem is lényegi kérdésről volt szó. Pált nem véletlenül áldotta meg az Úr ezzel a határozott hittel. Küldetéséhez erre volt szükség. Ez azonban kiemelt kor, kiemelt helyzet, kiemelt emberének esete. Uram, ajándékozz hitet nekünk; – de ne félelmetesen nagy és mozdíthatatlan, hanem hitvalló és mégis szelíd hitet adj mindennapi szolgáidnak.

2Krónikák 14

274. dicséret


Oldalak