Az Ige mellett

(18) „…lezuhant, kettészakadt…” (Apostolok cselekedetei 1,15–26)

15. vers. Péter nem magyarázza Júdás esetét. Azt meghagyja titoknak. Péter tényeket sorol fel, miközben zsoltárversekre utal (15).

16. vers. Be kellett teljesednie az Írásnak, amit Isten Igéje megmondott Júdásról. Itt Dávid azt panaszolja, hogy még a legjobb barát, akivel együtt eszünk, az is ellenünk támadhat (Zsoltárok 41,10). Valóban ez teljesedett be Jézus elárulásakor. Kálvin hozzáteszi: – Júdás nem menthető fel azon az alapon, hogy a próféciák szóltak arról, ami vele megesett, ugyanis nem a prófécia kényszerítő ereje, hanem saját gonosz szíve miatt bukott el.

17. vers. Júdás a tizenkettő közé tartozott. Júdás is részt kapott a szolgálatból. Júdás esetéből kiderül, hogy „látványosan” Jézus közelében lenni, a látható tanítványi sereg tagjaként „harsányan” szolgálni: – nem feltétlenül ez az üdvösség jele.

18. vers. Aki mezőt, vagy bármi mást szerez gonosztette jutalmaként, az úgy jár, mint Júdás. Minden gonosztett Jézus Krisztust árulja el. De a gonosztett csúcsa, ha magát a Megváltó Urat áruljuk el. Aki így szerez „mezőt”, vagyont, hatalmat, sikert, hírnevet, nőt; – az egyszerre csak fejjel lezuhan, kettészakad, és egész belső része kifordul. Ezt nem lehet „tapintatosabban” megfogalmazni. Ez a test csúfos bukása, de a sorok mögött ott feszül az egész ember kárhozata, életének teljes szétesése. Zuhanunk. Az itteni világ törvénye a szétesés. Isten kegyelme tarthat meg. Ő tartotta meg azt a tagadó Pétert is, aki most éppen Júdás bukásáról szónokolhat.

Bírák 19,1–21

512. dicséret


(4) „…várjátok meg az Atya ígéretét…” (Apostolok cselekedetei 1,1–14)

HOGYAN INDULUNK EL? Milyen lélekkel indulunk neki egy napnak? Miként indulunk el rövidebb és hosszabb utakra?  Felkészülünk-e az előttünk álló kisebb és nagyobb feladatokra? Látunk-e reményteli, nagyobb távlatokat a mindennapi történések közben? Sokat ülök autóban. Minden indulás előtt elmondok egy imádságot. Egyik ismerősöm említette: hosszabb repülőutak előtt minden fontosabb dolgot elrendezett, bízott a megtartó kegyelemben, de felkészült. Élünk-e Isten Igéjével, mielőtt elindul a nap? Kérjük-e Isten Szentlelkének vezetését, a krisztusi, mennyei „többet” mindenkor?

– 1. A feltámadott Jézus Krisztus tanítványainak szóló parancsa erre vonatkozik. Mielőtt a mi Urunk felment a mennybe, megparancsolta tanítványainak, hogy ne távozzanak el addig Jeruzsálemből, amíg a Szentlélek hitet, erőt, vezetést, mennyei tisztánlátást nem ajándékozott nekik (4–8).

– 2. A feltámadott Jézus Krisztus parancsa ez. Ez a parancs egyben ígéret, miszerint kapni fogják a Szentlélek ajándékát. Ez a parancs azonban szent diktátum, ami pontosan azt jelenti, hogy maradjunk veszteg addig, amíg ezt nem kértük! Addig várjunk! Az Ő ígérete beteljesedett, Ő feltámadott, Szentlelke által hitet, erőt, vezetést, mennyei tisztánlátást kaptunk ezáltal. De naponta szükségünk van arra, hogy ezért imádkozzunk, erről halljunk, enélkül ne induljunk el. Vegyük komolyan ezt a parancsot (4).

– 3. Isten Szentlelkének áldása nélkül nem megy! (Zsoltárok 127) Akkor inkább várjunk! A hétköznapi feladataink és nagy dolgaink tekintetében ugyanúgy érvényes ez, mint az Úrról való tanúskodás szent szolgálatában; hiszen mindenkor, mindenhol az Urat képviseljük (8).

Bírák 18

43. zsoltár


(15) „…hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Márk 16,9–20)

A feltámadott Jézus megjelent a tanítványoknak. Márk itt is hangsúlyozza a tanítványok hitetlenségét. Márk végig egy negatív tanítványképet állított elénk (14). Ezzel azt hangsúlyozta, hogy az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit mindenestől Isten ajándéka. Ma is az! Senki se kérkedjék! (Efezus 2,8)

AKI HISZ, AZT SZOLGÁLATRA KÜLDI AZ ÚR.  A majdan hitre jutott tanítványi közösség, az egyház feladata az evangélium hirdetése. Márk a missziói parancsot ebben az egyetlen versben foglalja össze (15).

–  1. Hangsúlyozza, hogy az evangéliumot kell hirdetni, a feltámadott Jézust kell hirdetni.

– 2. Az evangéliumot hirdetni kell, mert a hit hallásból van (Róma 10,17). Minden helyzetben, minden örömben és nyomorúságban, kegyelmet nyert méltatlanságunkban is hirdetni, mondani kell az evangéliumot! Ez nem azt jelenti, hogy velünk csak erről lehet beszélni, de ha nem erről beszélünk, akkor is erről szólunk…

– 3. Az evangéliumot minden teremtménynek hirdetni kell! Márk hangsúlyozza az evangélium egyetemességét. Mindenkinek hirdetjük, de senkit nem kényszerítünk, mert a hitet Isten cselekvése csíráztatja, növeszti, érleli, akiben akarja.

– 4. Az evangéliumot úgy tudjuk hirdetni, hogy elindulunk:Menjetek el…” Ki kell mozdulni önigazságunkból, önzésünkből, ki kell mozdulni belterjességünkből! Ugyanakkor ez a kimozdulás nem azt jelenti, hogy el kell mennünk a világ végéig, hanem éppen azt jelenti, hogy a magunk helyén van elsősorban missziói feladatunk.

Bírák 17

 


(1) „…a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé…” (Márk 16,1–8)

1–3. versek. Mi már tudjuk: az Úr ügye nem egy halott emlékének ápolása. Ez hamarosan felragyogott a Jézus temetését távolról szemlélő, majd Jézus testét másnap reggel megkenni induló asszonyok előtt is. Ezek az asszonyok távol álltak, féltek, aggódtak, állandóan kérdeztek, de Isten Lelke által elindultak.

4–6. versek. Ezeknek az asszonyoknak szólal meg először a világtörténelem legnagyobb örömhíre, az első angyali, keresztyén igehirdetés: Jézus Krisztus feltámadott. Eleve beszédes: asszonyoknak és nem férfiaknak. Isten „logikája” más! Jézus Krisztus feltámadása nem borítja fel a teremtési rendet; – de határozottan igent mond a társadalom által „kiszorítottra”, felemeli az elesetteket; – és nemet mond a bűnös ember másikat lenéző, megnyomorító, mindenfajta „tahó” agresszivitására.

7–8. versek: Sőt, ezek az asszonyok kapták az első megbízatást arra, hogy hirdessék a feltámadott Urat! Ők hirdethették az örömhírt: Nem kell félni! Üres a húsvéti sír! Elhengerítették az emberi erővel mozdíthatatlan követ! Mindenféle „kő”, amely mázsás súlyként, halálos reménytelenségben fojtogat, íme: „el van hengerítve”! Az asszonyok vitték is a hírt a tanítványoknak: Jézus feltámadott, amint megmondta! A tanítványok, a férfiak féltek, elbújtak, és egyelőre nem adták tovább az örömhírt. Az Úr hatalma azonban a „kirakaterős”, valójában félős férfiakat, még ezeket a tanítványokat is, képes a feltámadott Úr ügyének szolgálatába állítani.

Bírák 16

254. dicséret


(43) „…a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz…” (Márk 15,42–47)

42. vers. Kivégzettek testét rokonok, vagy barátok szokták eltemetni, ha erre a hatóságoktól engedélyt kaptak. Itt Jézus tanítványaira várt volna ez a feladat. Ők azonban ijedtükben eltűntek. Most a vagyonos arimátiai József lép helyükbe. Istennek mindig vannak emberei. Isten ügye nem konkrét embereken múlik. Fontos vagy az Úr ügyében, hűséggel végezd el a rád bízott szolgálatot, de azért ne gondold, hogy rajtad múlik az Úr ügye!

43. vers. Arimátiai József rangban, hatalomban, vagyonban tekintélyes ember lehetett. Erre utalnak az evangéliumok. A rang, a hatalom, a vagyon azonban megfakul, mint ahogy az emberi élet is elmúlik, és egyszerre csak semmit nem számít többé a cifrang. Csak az marad meg, csak az tart meg bennünket, ami Józsefet is megtartotta: hitte és várta az Isten országát! Aki pedig hiszi és várja a megváltó Urat, az egyszerre előlép, és bátran hitvallást tesz emberek, vezetők, az akkori társadalom előtt. A hitvalló nem mérlegel, nem elemez, hogy ki kivel van, meg mi lehet ennek a következménye, hanem bátran, hittel szól és cselekszik. Így tett József is, amikor Pilátustól kikérte Jézus testét.

44–45. versek. Jézus valóban meghalt. Pilátus megvizsgáltatta és jelentést kért a halál tényéről. Fontos teológiai tény ez. Hitvallásunk lényegi része. Jézus igaz Isten és igaz ember. Őbenne nem egy ember istenült meg, és nem is egy isteni tünemény jelent meg, akinek csak „látszat–teste” volt. Ő valóban meghalt. Így ragyog fel igazán a húsvéti öröm, Jézus istenfiúsága: Ő valóban feltámadott.

46. vers. Nem emberektől függ az Úr ügye. Ugyanakkor milyen hatalmas az Úr, hogy tekintélyes embereket is az Ő ügye mellé állított, és állít minden időben, akik hittel anyagi áldozatokat is hoznak az Ő ügyéért.

Bírák 15

82. zsoltár


(34) „…én Istenem, miért hagytál el engem?” (Márk 15,33–41)

Mi fel sem foghatjuk azt az ELHAGYATOTTSÁGOT, amit Jézus élt át a kereszten. Az emberi hasonlatok soha nem fejezhetik ki a kereszt helyettes elégtételének titkát és ajándékát.

– 1. Ez a magány elhagyatottsága. A szenvedő Jézust mindenki gúnyolta és káromolta a kereszten: a járókelők, a Nagytanács tagjai, és Márk szerint az a két lator is, akiket Jézussal együtt feszítettek keresztre. Jézus emberileg teljesen elhagyatottá lett (29–32).

– 2. Ez az igazságtalanság elhagyatottsága. Jézus elhagyatottságát növeli a méltatlanság, hogy Őt, aki csak segített, és aki szerte járt, hogy jót tegyen (Cselekedetek 10,38), azt most két gonosztevővel, két politikai lázadóval „egy szintre emelték”. Jézus, emberi szempontok szerint igazságtalanul szenvedett és halt meg. Bűnösök közé sorolták (Ézsaiás 53,12).

– 3. Ez a teljes reménytelenség elhagyatottsága. Az igazi elhagyatottság ugyanis túl van az eddig felsoroltakon. Ezt akkor tapasztalta meg Jézus, amikor az Isten is elhagyta Őt (34). Keveset mondunk, ha ezt a teljes reménytelenség elhagyatottságának nevezzük. Emberek elhagynak, de ha az Isten is elhagy, az maga a kárhozat. Jézus a mélységek mélységét járta meg, miattunk, érettünk, helyettünk.

– 4. Van szabadulás az elhagyatottságból? Mi vagyunk méltók a halálra és Ő hal meg! (Márk 14,64) Ez a halál az Isten Fiának halála, nem ember halála. Ez a halál megváltó halál: minket megmentő halál, amelyet feltámadás követ, hogy végre vége legyen minden magánynak, igazságtalanságnak, reménytelenségnek; végre vége legyen a bűn, a halál, a gonosz hatalmának!

Bírák 14

145. dicséret


(31) „Másokat megmentett…” (Márk 15,20–32)

A kereszten szenvedő Jézus azért járta meg a kárhozat elhagyatottságát, hogy MÁSOKAT MEGMENTSEN, miközben önmagát odaadta érettünk.

– 1. Pont ezzel, küldetésének lényegével kísértették a gúnyolódok Jézust, amikor újabb csodát kérve, azzal gyalázták, hogy szálljon le a keresztről, ha Ő az Isten Fia. Az emberi gondolkodás szerint ugyanis csak az tud segíteni másokon, aki magán is képes volt segíteni. Ehhez az emberi logika mindig hozzákapcsolja a látványos tetteket, csodákat. Jézus esetében a hitetlenek újra meg újra a csodákkal akarták ellenőrizni Jézusban az „istenit”.

– 2. Jézus mindezekre nemet mondott! Jézus nem magán segített. Megmutatta, hogy leginkább önmegtagadással tudok valamit is segíteni embertársamon. Az önmegtagadás nem önfeladás, hanem a halálosan önző „énünk” gátlástalan képviseletéről való lemondás. Önzésünkkel ugyanis rátelepszünk a másikra és megfojtjuk azt. Az önmegtagadó ember „leszáll” a másikról, esélyt ad neki a lélegzetvételre. Jézus nem tett öncélú csodát. Isten nem csodálatos, emberfeletti pillanatokban akar az emberrel találkozni, hanem földi, hétköznapi, bűnökkel és halállal teli életének útján.

– 3. Jézus feltámadott, azaz legyőzte a bűnt, a halált, a kárhozatot. Ő az Isten Fia! Ő a mi megmentőnk; egyedül csak Ő! Nem kell több, más, látványos csoda! A feltámadott Úr újjászüli életünket az önmegtagadásra. Az önmegtagadó, de nem önfeladó élet is az Úr csodája!

Bírák 13

62. zsoltár


(2) „Mire Ő így válaszolt neki…” (Márk 15,1–19)

– 1. A Nagytanács ügyelt arra, hogy a saját törvényeiket és a rájuk vonatkozó birodalmi törvényeket pontosan betartsák. Be kell tartani a törvényeket! Rendnek kell lenni! De a paragrafusok mögé bújva „kicsinálni” a másikat…? Ez egy egészen más helyzet. Mégis, hányszor tesszük ezt! Éppen ezért jött Jézus, aki a Krisztus! Csak Ő tud megváltani ebből!

– 2. A Nagytanács ki akarta végeztetni Jézust, ehhez tanúkat hallgattak meg, de legalább két tanúvallomás egyezésével állhatott meg bármilyen vád (5Mózes 19,15). A tanúvallomások nem egyeztek (14,55–59). Jézus a Nagytanács előtt sem felelt a hamis vallomásokra. Ezekkel nem is vitatkozott (14,60–61). A főpap lényeget érintő kérdésére felelt csupán Jézus. Ezt a kérdést a főpap, a saját rendszerük szerinti jó teológusként úgy fogalmazta meg, hogy Isten nevét nem ejtette ki, mert ez halálra méltó bűn lett volna: – „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” – Erre Jézus határozott igennel felelt (14,61–62).

– 3. Ugyanez történt Pilátus előtt. A Nagytanács csak a római hatóság jóváhagyásával hozhatta meg a halálos ítéletet. Ezért vitték Jézust Pilátus elé (1). Jézus Pilátus előtt is hallgatott, minden hamis vád esetében (3–5). Isteni hatalom hallgatni minden erre rendelt időben, provokatív helyzetekben különösen. Nem véletlen, hogy Pilátus igen elcsodálkozott ezen (3–5). Aztán Pilátus is rákérdezett a lényegre. Ezt Pilátus a maga „politikai rendszerében”, annak szóhasználata szerint tette, de valójában ugyanazt kérdezte, mint a Nagytanács tagjai, csak másképp: – „Te vagy a zsidók királya?” – Az egyik vallási, a másik politikai lázadót keresett. Ekkor, a lényegre irányuló kérdésre Jézus egyértelműen és stílusosan felelt.

– 4. Ő a lényegre mindig megfelel nekünk! Ő a zsidók, a népek, mindenek Megváltó Királya, az Isten Fia. Feltámadása megpecsételte ezt.

Bírák 12

256. dicséret


(72) „És sírásra fakadt.” (Márk 14,66–72)

Láttam már olyan arckifejezést, amire néma rettenetként ült ki a pánik, amely aztán tehetetlenné bénította az egész testet. Az illető nem volt pánikbeteg, normális, lelkileg is kiegyensúlyozott életet élt, de egy váratlan, tragikus fordulat pillanatok alatt teljesen kizökkentette őt élete okosan felépített egyensúlyából.

Szeretünk mítoszokat gyártani arról, hogy mi micsoda hősként bírjuk a megpróbáltatásokat, a fájdalmat, félelmet, betegséget. Nyilván sok példa van erre is, hiszen sokunkat megerősít, felvértez az Úr egy-egy helyzetben. Az Úr erősít meg, akár elismerjük, akár nem. Mi azonban mindig ezeket a „hősies példákat” harsogjuk, mert emberi nyomorúságunk része, hogy gyarló, látványos kirakatemberek vagyunk! Éppen ezért, adatnak olyan helyzetek, amikor az Úr nem erősít meg, hanem hagy elbukni, kétségbeesni: – Lám, ennyire futja a saját erődből!

Péter tagadásának története nagyon is „megható”, mert pont annyira emberi, pont annyira nyomorult, amennyire önző életünk, a halálos téthelyzetek félelmei között, saját „zsigerei” alapján viselkedhet. Ne legyen illúziónk! Ha nem könyörül az Isten, tagadóvá leszel, a legszentebbet is megtagadod, csak azért, hogy magadat védd! Vedd észre, hogy könyörülő Istened van! Péteren ezzel a tagadással is könyörült az Úr: pánik, tagadás, átkozódás, teljes kiborulás után keserves sírás, amely nem a hiszti, „nem a színpad”, hanem a bűnbánat zokogása volt. Amikor életünk tengelye kimozdul a helyéről, a világ tengelye, az Úr irgalma, akkor is a helyén van!

Bírák 11,29–40

262. dicséret


(55) „…bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy kivégeztethessék…” (Márk 14,53–65)

– Micsoda gonoszság! Előbb volt meg az eltökélt szándék, miszerint a Nagytanács kivégezteti Jézust, csak ezután keresték az igazolást. Előbb volt meg az ítélet, csak ezután keresték a bizonyítékokat. Jézus esetében így volt ez. A történelemben sok hasonlóról tudunk. Bacsó Péter „Tanú” című filmjének neves jelenetében is hasonlót pergetnek elénk a filmkockák.

– Micsoda irgalom! Jézus mégis az egyetlen, aki az Isten eleve szerzett, mindeneknek előtte rendelt végzését érvényesítve, halálával és feltámadásával üdvösséget ajándékoz népének. Isten tökéletes akarata és megváltó szeretete felülírja az ember halálos gonoszságát.

– Föld és ég módján más az ember és más az Isten! (Ézsaiás 55,9) Ami a gyarló ember részéről halálos gonoszság, ugyanaz a szent Isten felől megváltó irgalom! Jézus, az Isten Fia, azért jött el erre a világra: – hogy halálos gonoszságunkba bele ne fulladjunk, és végképp bele ne fojtsuk abba egymást, a világot, mindent; – hanem Isten eredeti teremtői szándéka érvényesüljön; az élet, az új élet, az örök élet.

– Aki azonban pont Jézus istenségén, pont az Isten üdvözítő szándékán botránkozik meg, mint itt a Nagytanács tagjai teszik ezt, az továbbra is halálos áradatban sodródik (64). Ezek, az írásismerő kegyesek, akik kimondják a halálos ítéletet, pont ők maradnak halálban?!

Bírák 11,1–28

21. zsoltár


(50) „Ekkor valamennyien elhagyták őt és elfutottak.” (Márk 14,43–52)

ELHAGYATOTTAN?

– 1. Beteljesedett Jézus szava, mert a tanítványok közül valamennyien elhagyták Őt és elfutottak (27). Nemcsak a tanítványok hagyták el, hanem mindenki. Márknál különösen hangsúlyos, hogy Jézus mindenkitől elhagyatottan, egyedül szenved.

– 2. Valójában nem Jézus elhagyatott, hanem az ember. Jézus elfogatásának jelenete, annak minden eleme erről beszél. A Nagytanács, vallásossággal leplezett, hatalomféltő ügyeskedésében, Jézust politikai lázadónak állítja be, és a „sokaságnak” nevezett rendőrségükkel, a templomőrséggel indul egyetlen ember ellen (43). Mérhetetlen elhagyatottság ez, amely kardokkal, botokkal, erőszakkal ragaszkodik hatalmához. Júdás árulása rettenetes elhagyatottság, amely a tisztelet és hódolat csókjával árulja el Mesterét (44–45). Elhagyatottak a félelmükben menekülő, hitükben megingó, megbotránkozó tanítványok (50). Elhagyatott a karddal másikra lecsapó „valaki” (47). Sem a hatalom, sem a sokaság, sem a tanítványok nem urai a helyzetnek, amazok még leplezhetik ezt, emezek már nem. Halálosan elhagyatottak vagyunk, hiába akarjuk uralni a helyzetet, egy idő után csődöt mondunk.

– 3. Jézus az, aki ugyan a legelhagyatottabb ebben a helyzetben, a kereszten mindenek felett azzá lesz (15,34), és mégis Ő Ura a helyzetnek (48–49). Ő az Úr, aki átélte, megjárta, elhordozta a mi elhagyatottságunkat, és isteni hatalmával kihozott bennünket abból.

Bírák 10

10. zsoltár


(27) „Mindnyájan megbotránkoztok…” (Márk 14,26–42)

A tanítványok megbotránkozása azt jelenti, hogy Jézus szenvedése és halála során gyengeségük, gyarlóságuk, hitetlenségük legyőzi őket, miközben kiderül, hogy Jézus-követésük nem bír el ekkora erőpróbát. Ahol nincs hit, ahol nincs jelen a Jó Pásztor, ott szétszéled a nyáj (Zakariás 13,7). Ez a megbotránkozás: megváltó hit nélküli teljes szétesés, egyéni és közösségi, testi és lelki értelemben, egyházban és világban egyaránt (27).

– Hangsúlyos Márk tanítványszemléletében: mindnyájan megbotránkoznak a tanítványok. Nincs kivétel! Dicséreteket énekelve, a látható egyházban is ki vagyunk téve ennek (26). Önmagunktól, magunk erejéből egyikünk sem különb a másiknál. Éppen ezért szánalmas Péter fogadkozása. Minden fogadkozás hitetlen és istentelen, mert magával Jézus Krisztussal száll vitába, a saját maga erejére, bölcsességére támaszkodva. Márk hozzáteszi: nemcsak Péter, a többiek is így beszéltek (29–31).

– A mi Urunk azonban tudja, milyenek egykori és mai tanítványai. Éppen ezért, éppen értük és értünk jött el erre a világra. Megváltó szeretetét nem vonja meg tőlünk, megbocsát, de megtisztít és megerősít. Bátorító szava most is hangzik, megbújik a sorok mögött, amit hittel hallunk és tapasztalhatunk meg: „De miután feltámadtam, előttetek megyek…” (28).

Bírák 9,22–57

66. zsoltár


(22) „…odaadta…” (Márk 14,12–25)

ÚRVACSORA

– 1. Jézus vette a kenyeret, megtörte, és áldást mondva odaadta tanítványainak; majd vette a poharat, hálát adott, és tanítványainak adta. A mozdulat a páskavacsorán gyakorolt szertartásos mozdulat volt, a közös étkezés után, a családfő részéről. Így emlékeztek az Isten múltbeli, szabadító tettére, amikor népét kihozta Egyiptomból, valamint így adtak hálát Isten szabadító szeretetéért (22–23).

– 2. Jézus azonban magyarázatot fűz a megszokott mozdulathoz: – Vegyétek, ez az én testem! (22) – Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik! (24) A múltbeli esemény a jelenben ható, új értelmet nyert. Isten nemcsak egykor, egy konkrét nyomorúságból szabadította meg népét, hanem egyszer és mindenkorra megszabadítja őket, egyszülött Fia, Jézus Krisztus által. Az Úr ma is táplál bennünket, szabadító, megváltó, örök életet ajándékozó Igéjével és jelenlétével. A testi táplálék fontos, de újra megéhezünk és halálra éhezünk meg: örök élet, üdvösség, valódi megoldás kell. Van megváltás, mert ahogy Jézus odaadta a kenyeret és a bort a tanítványoknak, Ő úgy ajándékozta oda halálán és feltámadásán keresztül nekünk az üdvösséget: Önmagát odaadta értünk, azzal együtt mindent.

– 3. Jézus szavai a múltbeli eseményt szabadítóan elevenné teszik a jelenben, és bizonyosságot adnak a jövőre nézve. A mi Urunk Isten országának mennyei valóságáról beszél, ahol halála után helyet készít övéinek. Van örök élet, olyan konkrét valóságként, mint ahogy kenyeret eszünk és bort iszunk (25).

Bírák 9,1–21

251. dicséret


(4) „Mire való a kenetnek ez a pazarlása?” (Márk 14,1–11)

4–5. versek. Elkeserítő, amikor valaki a szegényekre hivatkozva vet tőrt az ellenségének. Nincs ennél képmutatóbb indulat, mert valójában gyarló, önző, irigy szándék vezérel minden ilyen olcsó hivatkozást. Aki megszánja a szegényeket, az meglátja a szükséget szenvedők közül azokat, akiket az Úr megmutatott számára, és lehetőségeinek keretei között segít rajtuk; – mégpedig „dobpergés” nélkül teszi ezt. Mindenkinek adatott erre a szolgálatra valamilyen lehetősége. De nagyon vigyázzunk azzal, hogy a szegénység világméretű nyomorúságát csak úgy odadörgöljük valakik orra alá…

6–7. versek. Soha nem szabad kijátszani egymással a mi Urunk és az Ő ügye iránti áldozathozatalt, valamint a szűkölködők sorsát. Sőt, aki hisz az Úr Jézusban, és annak látható testét, „egyházát táplálja”, az lesz igazán kész a rá bízott rászorulókat segítően cselekvő szeretettel észrevenni. Mennyi diakóniát végzett és végez az egyház, szeretetszolgálati egységeiben, gyülekezeteiben, intézményeiben; – és ennél sokkal nagyobb méretű a névtelen gondoskodás ezernyi fajtája. Dicsőség az Úrnak!

8–9. versek. Ez a történet azonban a szeretetszolgálat fontos ügyénél sokkal többről szól. Egy asszony meglátja Jézusban a Megváltót, és minden bűnét, minden terhét, minden vagyonát leteszi az Úr elé. Megszabadul, fellélegzik az ember, ha a megváltó Úr kegyelmére ráhagyatkozhat. Ahol az evangéliumot hirdetik, ott ezt az asszonyt is hirdetik, mint aki a megváltott ember „mintája” előttünk. Nem erkölcsi példa ez az asszony, hanem a Jézus Krisztus megváltó szeretetének és a megtérő ember megújulásának meghirdetése, mindenkor. Nem az asszony pazarolta a kenetet, hanem Jézus „tékozolta” ránk határtalan szeretetét; – övéi életében nem hiába tette ezt!

Bírák 8,24–35

394. dicséret


(23) „…megmondtam nektek…” (Márk 13,21–37)

Jézus összefoglalta a „végidők” eseményeit (7–20), hangsúlyozva, hogy mindezeket előre megmondta a tanítványoknak (23). JÉZUS A TÖRTÉNÉSEKET ELŐRE TUDTA, DE AZ Ő ELJÖVETELE NEM FÖLDI ESEMÉNYEKHEZ KÖTÖTT, hanem az Isten elrendeléséhez. A hamis próféták azt hangsúlyozták, ha elpusztul a jeruzsálemi templom, akkor itt a földi világ vége, Jézus Krisztus eljövetelének ideje (21). Erre a hamis feltételezésre hangzik az evangélium válasza: – Vigyázzatok! – Ne higgyétek! – Semmiféle rendkívüli, vagy látványos esemény, jelnek és csodának tűnő mutatvány nem tévesztheti meg a választottakat (22).

– 1. Jézus tanítványainak nem az eseményekre kell figyelniük, hanem az Úr szavára, Igéjére. Nagyon is benne élünk a világ eseményeiben, ám azokat nem becsüljük le és nem becsüljük túl.

– 2. Nem a véget várjuk, hanem az élet Urát! Ennek idejét nem eseményekhez kötjük, hanem az Ő kijelentéséhez, aki világosan elmondta, hogy az Úr eljövetelének idejét senki sem tudja, csak az Atya (32). Ezért mindig az Úr szavára kell figyelni, és mindig készen kell lenni (Máté 24,44).

– 3. Az Úr szavára való figyelés több, mint valami kegyességi kategória. Isten Igéjére figyelni olyan, mint amikor az ember mentőövbe kapaszkodik, amíg meg nem érkezik érte a mentőcsónak és ki nem emeli őt az elnyeléssel fenyegető habok közül.

– Az ég és a föld elmúlik, de az Úr beszédei nem múlnak el soha (31).

Bírák 8,1–23

257. dicséret


(3) „…az Olajfák hegyén ült, a templommal szemben…” (Márk 13,1–20)

A TEMPLOM HEGYÉRŐL AZ OLAJFÁK HEGYÉRE MENT JÉZUS, szemben a templommal leült.

– 1. Az elsőként elhívott négy tanítvánnyal együtt ment Jézus az Olajfák hegyére (1,16–20). Azokkal, akik kezdettől fogva tanúi voltak szavainak és tetteinek. A hegy mindig a kinyilatkoztatás helye Márk evangéliumában, mégpedig a tanítványok számára, ezen belül is gyakran a belső kör, a három, illetve négy tanítvány számára (3).

– 2. A helyszínváltás szimbolikája beszédes: Jézus a templommal szemben ült. Elhagyta a jeruzsálemi templomot (1), annak pusztulását meghirdette (2). Tehát Jézus nyilvánosan szemben áll annak a kegyességnek és tanításnak lényegével, amelynek centruma a jeruzsálemi templom…

– 3. Ez a szembenállás a gyarló végvárás és messiásvárás ellenében is megfogalmazódott.

Jézus eljövetelével minden megtörtént már.

A tanítványok értetlenkedve kérdezték Jézustól, hogy mikor lesznek a számukra kedvező végidők? (4) Ezzel a tanítványok a zsidó apokaliptikus végvárás és politikai messiásvárás képviselőiként nyilatkoznak meg.

Jézus visszajövetelét nem lehet egy éppen aktuális történeti eseményhez, vagy egy „sztárolt” ember megjelenéséhez odakötni. Így a templom pusztulásához sem lehet odakapcsolni „mindenek megoldását”.

Végképp tilos ezt az egyetemes megoldást kizárólag a saját önző érdekeink, igazunk érvényesítésére ellopni. A napot és az órát, még a Fiú sem tudja, hanem csak az Atya (32).

Ne a véget várjuk, hanem azért adjunk hálát, hogy Jézus az üdvösséges jövőt már elhozta a jelenbe, ezért a vég nyomorúságán mi hit által már túl vagyunk. Adjunk hálát a jelen minden örömeiért és próbatételeiért is. Mindenben meglátva a majdani öröm csíráit.

Bírák 7

393. dicséret


(38) „Őrizkedjetek az írástudóktól…” (Márk 12,35–44)

MI A BAJ AZ ÍRÁSTUDÓKKAL?

– 1. Nem az a baj az írástudókkal, hogy az első helyeken, a főhelyeken ülnek. Van, amikor annak az ideje van, hogy az ember első helyeken üljön, de az felelősséggel jár. Aztán ez az időszak elmúlik, az Istentől kiszabott rendben, így hátrébb szorul az is, aki korábban elől ülhetett. Amikor már nincs hatalom, nincs elől ülés sem, de a felelősség is kevesebb. Nincs nagyobb nyomorúság, mint amikor valaki nem tudja elengedni azt, amit az Isten már régen kivett a kezéből (39).

– 2. Az írástudókkal az a baj, hogy az elöl ülést szeretik, a felelősséget nem. Megvetendő, ha valaki a dicsőséget óhajtja, de a felelősséget nem vállalja fel. A felelősség pedig először mindig a hozzánk hasonló, mellettünk élő, ránk bízott embertársunkra vonatkozik. Ezeket „özvegyeknek” nevezi Jézus, de nemcsak a szószerinti özvegyekre gondolt a mi Urunk, hanem azokra is, akik ezernyi gondban magukra maradtak, „megözvegyültek”, noha ezren élnek körülötte… (40)

– 3. Az írástudókkal az is a baj, hogy látványosan kegyesek: tökéletesen ismerik és idézik a Bibliát, patent a teológiai tudásuk, hibátlanul és szépen imádkoznak; az életükben sincs semmi tetten érhető kivetnivaló; – és mégis rettenetesen kegyetlenek. Akár már abban is megmutatkozik ez a kegyetlenség, hogy ezek az összegyűrt kanapé terítőjét sem igazítják meg maguk után, amikor felálltak az áhítatos imádságból (40).

– 4. Az írástudókkal harmadszor az a baj, hogy hiú dicsőségvágyók. A díszlet változott, de a majomkodó pojácaság nyomorúsága ma is kísért bennünket. Ha nem is járunk hosszú köntösben, mint akkoriban, de azt szeretjük, ha észrevesznek bennünket, és elismerően köszöntenek minket. Persze ez mindenkinek jól esik, ne legyünk képmutatók. De egyszerre rettenetes és szánalmasan komikus, amikor valakinek az élete csak erről szól. Egyedül a majomnak áll jól a majomkodás (40).

Őrizkedjünk az ilyen ítéletes mintáktól! (38) Urunk, irgalmazz!

Bírák 6,25–40

161. dicséret


(31) „Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Márk 12,28–34)

– Itt egy írástudó kérdésére válaszolva adja Jézus a keresztyén etika legfontosabb tanítását. Az írástudó ezért a válaszért megdicséri Jézust. Fordított helyzet ez. Jézus isteni hatalmát jelzi az, hogy nem kéri ki magának: – Ki vagy te, hogy engem megdicsérj? (32) – Ki vagy te, hogy engem tesztelj? (28)

A végső szót mégis Jézus mondja ki az írástudóra nézve: – Nem vagy messze az Isten országától. (34). Rólunk is az Úr mondja ki a végső szót. Nem vagy messze, de nem vagy benne az Isten országában. Olyan ez, mint amikor hajszál híján, de lekésem a vonatot. Majdnem elértem. A választottak tudják, hogy a kegyelem vonatát nem lehet lekésni. Eleve a kegyelem vonatán ülünk, legfeljebb ez a tény, kinél-kinél máskor lesz bizonyossá.

Mennyire világos, logikus, kristálytiszta képlet ez: – Szeresd az Urat teljesen, és szeresd felebarátodat, mint magadat! – Nincs ennél nagyobb parancsolat! Tényleg, „csak” erre lenne szükség, és minden működhetne.

Csakhogy éppen az a bűn, hogy képtelenek vagyunk erre. Ezernyi kérdésünk támad, hárításként: – Mit jelent teljesen szeretni az Urat? – Ki a felebarátom? – Más kultúrák gyermekeitől hogyan várható el mindez, vagy ez csak a saját köreinkre vonatkozik? Mert mégiscsak akkor működhetne mindez, ha valahányan követnénk ebben Jézust, hiszen, ha csak egy valaki nem követi Őt ebben, „borul a dominó”, és az egész logika vége a hívő ember számára önfeláldozás. Nem is folytatom.

– Kimondom: nemcsak saját erőnkből vagyunk erre képtelenek, hanem ebben a világban hívő emberként is igen nyomorult módon, és szűk körben lehetséges mindezt megélnünk. A közvetlenül ránk bízottak szeretetét is gyarlóan tudjuk abszolválni. Pedig valóban, sokkal többet ér egymás szeretete, mint bármilyen látványos „véresáldozatos”, vagy modern módon látványos istentiszteleti kultusz (33). Még merészebb leszek: a hívő ember töredékes életén látszik igazán, hogy mennyire kegyelemre szorult emberek vagyunk.

Megváltásra van szüksége ennek a világnak. Megváltottak vagyunk! Jöjj, Uram Jézus!

Bírák 6,1–24

235. dicséret


(27) „Az Isten nem a holtak Istene…” (Márk 12,18–27)

„Egyházi emberek” közül sokan nem hiszik a feltámadást, az örök életet. Pedig „ezek” nagy része gyülekezetekben buzgólkodik, akár tisztséget is vállal. Beszélgetések során gyakran elkottyantják hitetlenségüket, vagy próbatételek idején kifakad belőlük hitünk eme legfontosabb tartalma kapcsán a kételkedés, a bizonytalanság vagy a teljes tagadás. A legfélelmetesebb azonban az, amikor általam komoly hívőnek gondolt emberekről derül ki ugyanez. Mondjuk az Apostoli Hitvallás ide vonatkozó passzusát, és közben tagadjuk, amit megvallunk?

A szadduceusok – koruk tudós, értelmiségi csapata – nem is titkolják, sőt egy agyafúrt kérdés által jelzik Jézusnak, hogy nem hiszik a feltámadást (18–23). A részletekre való rákérdezés, a „miként lesz odaát” feszegetése eleve a hitetlenségről árulkodik, hiszen ennek a „hasadt” világnak elemeiből összerakva, emberi értelemmel akarja megragadni azt, amit csak hit által lehetséges befogadni.

Az örök életbe vetett kételynek számos változata van; nem is tudom felsorolni. Ha nincs örök élet, ha nincs feltámadás: mi marad akkor nekünk? Vagy e-világban akarunk mindent, így önzően felzabáljuk egymást és kiszipolyozzuk a lakott földet, mert akkor együnk és igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,32). Vagy a másik véglet szerint halál utáni megsemmisülést akarunk, mert ennyi elég volt a létezésből. A két véglet között minden előfordul.

Merészeljük-e komolyan venni a kijelentést, miszerint Isten nem a holtak, hanem az élők Istene? (27) Ellenkező esetben nem ismerjük el az Írásokat, és nem ismerjük Isten hatalmát sem (24). Olyan az örök életet ennek a világnak dimenzióiból megragadni, saját értelmünkkel és bölcsességünkkel „kóstolgatni”, mintha egy hatalmas, szeméttel és sittel teli konténert a saját erőnkkel akarnánk megmozdítani. Lehetetlen. De jön a hidraulikus autó, és játszi könnyedséggel emeli a magasba. Tévedünk, ha nem adunk hitelt az Írásoknak, és nem merjük az Isten hatalmára bízni magunkat (24).

Ez a bizalom kegyelem. Ha az élet kínjai meg is ingatnak bennünket, tudunk-e könyörögni Urunkhoz, mint a beteg fiú édesapja tette: Hiszek Uram, légy segítségül hitetlenségemen? (9,24)

Bírák 5

77. zsoltár


(11) „Az Úrtól lett ez…” (Márk 12,1–17)

– A Gazda mindent szépen elintézett szőlőjében, majd ránk bízta azt (1).

Aztán a Gazda elutazott. Szemét a szőlőjén és munkásain tartja, a távolból is megszólítja őket, de most nem közvetlenül van jelen közöttük (1).

– Amikor a számadás ideje következett, a szőlő munkásai bántalmazták, meggyalázták, megölték a Gazda követeit (2–6). Az Úr hány követével tették és teszik ezt ma is. Mi készek vagyunk-e szenvedni az evangéliumért?

– A Gazda elküldte szeretett, egyetlen Fiát is. A szőlőmunkások megölték, hogy övék legyen az örökség. Ez a bűn: gonoszul magunkhoz ragadjuk azt, ami nem a miénk, csak ránk bízta azt a Gazda, majd eltékozoljuk az örökséget. Ez tesszük a mai napig (7–8).

Micsoda kegyelem! Jogosan pusztítaná el a gonosz, hűtlen munkásokat a szőlő Ura. Ő azonban a „megvetett, kidobott építőkövet” az egész életünket, üdvösségünket hordozó szegletkővé tette. Jézus Krisztus meghalt, de feltámadt, megtartotta méltatlan életünket, miközben „szőlőjének gyümölcsét” másoknak is odaajándékozta: minden népnek. Az Úrtól lett ez, csodálatos irgalom (Zsoltárok 118,22–23). Örüljünk! (9–10)

– Aki ezek után is duzzog, azt otthagyja az Úr (12).

Bírák 4

471. dicséret


Oldalak