Az Ige mellett

(6) „…gyümölcsöt keressen rajta…” (Lukács 13,6–9)

– A sportban ismerős: „Időt kérek”. Az életben még inkább ismerjük ezt: kérek még egy kis időt, és próbálom jobban. Kapunk időt, és nem változik semmi? Vegyük észre, hogy minden napunk kegyelem: idő, hogy jobbá legyünk. De jobbá csak egyféleképpen lehetünk: Isten dicsőségére és a ránk bízottak javára élve. – Türelemmel várta a gazda a gyümölcstermést. A türelmes kegyelem jele az is, hogy a gazda gyümölcsöt keres, nem is gyümölcsöket (6). Tehát nem csúcstermést vár el a gazda, de hogy egyetlen valóságos gyümölcsöt se adjon ez a fa? Ekkor elhangzott a jogos ítélet, amit a gazda a vincellérének megfogalmazott: Vágja ki a fát a szőlőjéből, mert a gyümölcstelen fa csak foglalja a helyet, árnyékot vet a szőlőre. De a vincellér tovább képviseli a gazdánál a fügefa ügyét. Ő kéri a gazdát, hogy adjon még a fügefának egy évet, mindent megtesz érte, körülássa, megtrágyázza, hátha jövőre terem (8–9). – Tovább tart a kegyelmi idő. A mi vincellérünk Jézus Krisztus, aki nemcsak könyörög, hanem cselekszik érettünk. Ha Ő „ássa fel” életünket, akkor nem maradhat el a megtérés gyümölcse.

Prédikátor 8

72. zsoltár

Augusztus 20. hétfŐ – Állami ünnep – A teljes igemagyarázat

 

(6) „…gyümölcsöt keressen rajta…” (Lukács 13,6–9)

 

– A sportban ismerős: „Időt kérek”.

Az életben még inkább ismerjük ezt: kérek még egy kis időt, és próbálom jobban.

Kapunk időt, és nem változik semmi?

Vegyük észre, hogy minden napunk kegyelem: idő, hogy jobbá legyünk.

De jobbá csak egyféleképpen lehetünk: Isten dicsőségére és a ránk bízottak javára élve.

 

– Három év alatt fordult igazán termőre a fügefa, ez idő alatt nem is volt szabad gyümölcseit leszüretelni, a negyedik év termését az Úrnak szentelték, a templom javára szánták (3Mózes 19,23).

Mivel a gazda három éve hiába kereste a fügefa gyümölcsét, ezért a fa legalább hatéves lehetett, amikor a panasz felvetődött (7).

 

– Türelemmel várta a gazda a gyümölcstermést.

A türelmes kegyelem jele az is, hogy a gazda gyümölcsöt keres, nem is gyümölcsöket, hat év után! (6)

Tehát nem csúcstermést vár el a gazda, de hogy egyetlen valóságos gyümölcsöt se adjon ez a fa, hat év után?

Ekkor elhangzott a jogos ítélet, amit a gazda a vincellérének megfogalmazott: Vágja ki a fát a szőlőjéből, mert a gyümölcstelen fa csak foglalja a helyet, árnyékot vet a szőlőre.

De a vincellér tovább képviseli a gazdánál a fügefa ügyét.

Ő kéri a gazdát, hogy adjon még a fügefának egy évet, mindent megtesz érte, körülássa, megtrágyázza, hátha jövőre terem (8–9).

 

Tovább tart a kegyelmi idő.

A mi vincellérünk Jézus Krisztus, aki könyörög érettünk az Atyánál, hogy adjon még az Isten nekünk kegyelmi időt: teremni, gyümölcsöt, gyümölcsöket.

Jézus Krisztus kegyelmes.

Keresztelő János a jogos kivágattatást hirdette meg (3,9).

Jézus Krisztus nemcsak könyörög, hanem cselekszik érettünk.

Ha Ő „ássa fel” életünket, akkor nem maradhat el a megtérés gyümölcse.


(5) „…mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” (Lukács 13,1–5)

ELVESZNI?! – 1. Nagy gondom, hogy folyamatosan keresek valamit. A rengeteg cucc között mindig elvesznek „dolgok”. Tudom, hogy valahol van, amit keresek, megvan: – de hiába, mert amikor kell, akkor nincs; – ezért van, de haszontalanul, olyan, mintha nem lenne. – 2. Rettenetes olvasni ezt a kifejezést: – elveszett, kárrá és szemétté lett; – van, de mintha nem lenne. Mi is elveszhetünk így? Ha nem Isten színe előtt állunk, akkor eleve elvesztünk… – 3. Vigyázzunk! Itt ne másokról nyilatkozzunk (János 21,22), mert nem a velünk történt és történő külső eseményekből, sikerekből és tragédiákból következtethetünk erre. Jézus szerint a Pilátus által megölt galileaiak, és azok, akikre rádőlt a torony Siloámban (1; 4), semmivel sem voltak bűnösebbek nálunk (2). – 4. A lényeg, hogy megtértünk–e? A megtérés pedig az a csoda, hogy Isten megtalált bennünket, és az Ő tekintete elé állított minket, kézbe vette az életünket (Lukács 15,5). Amit megtaláltam, és fontos, az állandóan ott van a szemem előtt, hogy soha ne felejtsem el. Így vagyunk az Úr tekintete előtt mi is, az Ő kegyelmes kezében, Ő pedig nem enged el (Róma 8,38-39).

Prédikátor 7

145. zsoltár

Augusztus 19. vasárnap – A teljes igemagyarázat

 

(5) „…mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” (Lukács 13,1–5)

 

ELVESZNI?!

 

– 1. Nagy gondom, hogy folyamatosan keresek valamit.

A rengeteg cucc között mindig elvesznek „dolgok”.

Tudom, hogy valahol van, amit keresek, megvan: – de hiába, mert amikor kell, akkor nincs; – ezért van, de haszontalanul, olyan, mintha nem lenne.

Esetleg, amikor véletlenül rátalálok a korábban keresett „dolgomra”, akkor már nem kell, mert hiányát már valahogy megoldottam, így újra félreteszem.

 

– 2. Rettenetes olvasni ezt a kifejezést: – elveszett, kárrá és szemétté lett; – van, de mintha nem lenne.

Mi is elveszhetünk így?

Ha nem Isten színe előtt állunk, akkor eleve elvesztünk, porosodik hiábavaló életünk, amíg aztán eltemet bennünket a „por”: – vagyunk, de minek vagyunk…

Kiestünk az Isten tekintetéből, kezéből, kegyelméből? (Galata 5,4–6)

 

– 3. Vigyázzunk!

Itt ne másokról nyilatkozzunk (János 21,22), mert nem a velünk történt és történő külső eseményekből, sikerekből és tragédiákból következtethetünk erre.

Jézus szerint a Pilátus által megölt galileaiak, és azok, akikre rádőlt a torony Siloámban (1; 4), semmivel sem voltak bűnösebbek nálunk (2).

 

– 4. Ez a kiindulás.

A másikat mindig többre tartsuk magunknál (Filippi 2,3), vagyis még üdvbizonyosságunkban sem felejtkezhetünk el arról, hogy minden kegyelem.

Ez az alázat a másikra mindig reménységgel tekint, saját magára pedig a bűnbánat töredelmével, ugyanakkor a megnyert kegyelem örömteli bizonyosságával.

 

– 5. A lényeg, hogy megtértünk–e?

A megtérés pedig az a csoda, hogy Isten megtalált bennünket, és az Ő tekintete elé állított minket, kézbe vette az életünket (Lukács 15,5).

Ő talál meg, Ő emel ki a halálból!

Csak Ő képes erre!

A megtérés eleve kegyelem, Isten cselekvése, amire persze van emberi válasz, de azt is Ő munkálja (3; 5).

 

– 6. Amit megtaláltam, és fontos, az állandóan ott van a szemem előtt, hogy soha ne felejtsem el.

Így vagyunk az Úr tekintete előtt mi is, az Ő kegyelmes kezében; – Ő pedig nem enged el (Róma 8,38-39).

A többi pedig nem lehet emberi spekuláció martaléka.


(58) „…ellenfeleddel elöljáró elé mégy…” (Lukács 12,54–59)

– 1. A példázat mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy az Úr visszajövetelének várása, az állandó készenlét, és az idők jeleinek „meglátása” (54–56) akkor lehetséges, ha megszabadultunk a nagy ellenségtől, aki a teljes élettől és az élet Urától elválasztott bennünket, hogy örökké a bűn, a betegség, a halál nyomorúságos, kárhozatos börtönében senyvedjünk. Az Úr szabadít meg ettől az ellenségtől, akinek visszajövetelét várjuk, és azért várhatjuk Őt, mert már szabadok vagyunk a nagy ellenségtől, és minden ellenségeskedéstől. – 2. Hiszen a példázat ezek után arra is utal, hogy a krisztusi ember ebben a világban bölcsen bánik az ellenséggel. Ez a bölcsesség krisztusi szeretetből fakad, békességre törekszik, mert belátja, hogy minden konfliktus halálos, és abból senki sem kerülhet ki győztesen, mert előbb–utóbb mindegyik fél belebukik, belesorvad, miközben az ellenségeskedés már önmagában börtön, fogság, sok nyomorúsággal. A krisztusi ember bölcs, Ő lép, keresi a megoldást, még útközben, a nagy robbanás előtt. Ez akkor is igaz, ha egyes helyzetekben nincsenek kompromisszumok, és vállalni kell a konfliktust. – 3. A mi Elöljárónk előtt már nincs ellenfél, sem ellenség. De jó, hogy Őelőtte állunk (58).

Prédikátor 6

131. zsoltár


(49) „Azért jöttem, hogy…” (Lukács 12,49–53)

MIÉRT JÖTT JÉZUS? – 1. Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10). Jézus nem azért jött, hogy elítélje (kárhoztassa) a világot, hanem hogy megmentse azt, hogy üdvözüljön a világ általa (Lukács 9,56; János 12,47). – 2. Jézus azért is jött, hogy tüzet bocsásson a földre. Ez a tűz a Szentlélek tüze, amelyben a hit bátorsága legyőz minden félelmet és kételkedést. Ez a tűz nem perzsel, nem pusztít, de megvilágít, megtisztít, megedz, miközben melegít is. Ez a tűz elválasztja a hideget és a meleget, a sötétséget és a világosságot, a mulandót és az örökkévalót (49). – 3. Jézus azért jött, hogy békességet hozzon erre a világra (Lukács 2,14), de nem hamis békességet, a hitetlenség langymeleg, mindent összemosó békességét, hanem az Ő örök, valóságos, Istent dicsőítő, embert megváltó békességét. Jézus Igéje, szava, megváltó szeretete ugyanis elválasztja a dolgokat (Zsidókhoz írt levél 4,12), egyértelművé teszi azokat, akárcsak a tűz; – ezért állásfoglalásra kényszerít bennünket: – színt kell vallani, hogy ebben a kusza világban hova tartozunk; – és ezért adott esetben a békétlenséget is vállalnunk kell (51).

Prédikátor 5

39. zsoltár

Augusztus 17. péntek – A teljes igemagyarázat

 

(49) „Azért jöttem, hogy…” (Lukács 12,49–53)

 

MIÉRT JÖTT JÉZUS?

 

– 1. Többnyire azt olvassuk Jézusról: Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azokat, aki elvesztek (Lukács 19,10).

Jézus nem azért jött, hogy elítélje (kárhoztassa) a világot, hanem hogy megmentse azt, hogy üdvözüljön a világ általa (Lukács 9,56; János 12,47).

Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10).

 

– 2. Mivel Isten minden meghatározó kijelentése erre vonatkozik (János 3,16), ezért a mai jézusi kijelentés is csak ennek fényében, világosságában érthető igazán.

Jézus azért is jött, hogy tüzet bocsásson a földre.

Ez a tűz a Szentlélek tüze, amelyben a hit bátorsága legyőz minden félelmet és kételkedést.

Ez a tűz nem perzsel, nem pusztít, de megvilágít, megtisztít, megedz, miközben melegít is.

Ez a tűz elválasztja a hideget és a meleget, a sötétséget és a világosságot, a mulandót és az örökkévalót (49).

 

– 3. Ez a tűz az, amelyben keresztségünk megtelik a hit és hitvallás boldog tartalmával, bizonyosságával.

Ez a Szentlélek-keresztség tüze, amelyben Jézus megváltó szeretete élővé és hatóvá lesz bennünk, közöttünk, általunk.

Jézus itt saját maga kapcsán a keresztséget, mint megváltó halálát és feltámadását említi, amely az Ő küldetésének betöltése, és egyben a mi megváltásunknak, szabadulásunknak beteljesedése.

Egyszerre látjuk itt Jézus isteni és emberi arcát, kettős természetét, amellyel Ő hűséges megváltó küldetéséhez, de emberként még Ő is szorongott, amíg ez végbe nem ment.

Igen, ismerjük ezt a szorongást, pedig ez csak halvány mása az Ő értünk való szorongásának.

Áldott legyen, hogy Ő is szorongott, de értünk szorongott, és megváltó szeretete elvette a szorongásunkat (50).

 

– 4. Jézus azért jött, hogy békességet hozzon erre a világra (Lukács 2,14), de nem hamis békességet, a hitetlenség langymeleg, mindent összemosó békességét, hanem az Ő örök, valóságos, Istent dicsőítő, embert megváltó békességét.

Jézus Igéje, szava, megváltó szeretete ugyanis elválasztja a dolgokat (Zsidókhoz írt levél 4,12), egyértelművé teszi azokat, akárcsak a tűz; – ezért állásfoglalásra kényszerít bennünket: – színt kell vallani, hogy ebben a kusza világban hova tartozunk; – és ezért adott esetben a békétlenséget is vállalnunk kell (51).

Akinek békétlenséget és nyugtalanságot jelent ez, majd meghasonlást helyzetekkel, dolgokkal, emberekkel, és aki végül dönthet, mégpedig nem evilági igazságok, hanem az Úr mellett dönthet, abban munkál az Isten Lelke, és ezáltal a hamis békesség, éppen a Lélek által támasztott békétlenségen keresztül teremti meg benne a valódi, krisztusi, örök békességet (51).

 

– 5. Ez a meghasonlás lerombol, de azért, hogy újraépítsen.

Tehát, a családunkban éppen az a legfontosabb, hogy együtt jussunk el, meghasonlásokon át is, a hit bizonyosságáig: – ha öten vagyunk egy családban, akkor mind az öten.

És nincs békességünk, amíg ez nem így van.

De mégis békességünk van a bizonyosságban, hogy nem hiába imádkozunk értük.

A családunkkal kapcsolatban csak azért imádkozhatunk, hogy mindnyájan együtt jussunk el az Úr szeretetéig.

Ez mindig elsődleges imatémánk és szolgálati területünk.

Aki a hitetlen szüleivel, vagy gyermekeivel való szakítással „dicsekszik”, kiemelve a saját hitét, az nekem rosszabb a hitetlennél (52–53).


(42) „Ki tehát a hű és okos sáfár…” (Lukács 12,41–48)

JÉZUS HŰSÉGES SÁFÁRSÁGRA INTI TANÍTVÁNYAIT (41). – 1. A sáfár az, aki hűségesen engedelmes lehet, mégpedig kizárólag a gazdája felé, aki őt megbízta. – 2. A sáfár boldog ebben a mindhalálig hűséges szolgálatban (Jelenések 2,10). Ki az, aki közöttünk boldog? (43) – 3. A sáfárnak bizonyossága van. Tehát a sáfár nem a jutalomért hűséges, de bizonyossága ad erőt ehhez a mindvégig kitartó hűséghez (Márk 13,13), miszerint a „Gazda” megérkezik, és egész vagyona fölé rendeli őt (44). Ez a „minden” az üdvösség, amiből itt a leghűségesebb is csak „előízt” kaphat. – 4. A sáfár hű és okos, vagyis Isten Szentlelke nemcsak a szívét, hanem az értelmét is megvilágosította, amellyel megismerhette az Isten akaratát, és beláthatta a „Gazda” akaratának tökéletes voltát. Ez nagy méltóság és nagy felelősség, de annál több: nagy kegyelem! – 5. A sáfár tehát kegyelem alatt van. Ezért a sáfár nem cselekedhet a „Gazda” akarata ellen. Isten nem engedi meg, hogy visszaéljünk a kapott javakkal, és túllépjünk „határokat”, „záróvonalakat”. Mert Ő, a mi őrizőnk nem szunnyad (Zsoltárok 121,3). Áldott legyen érte!

Prédikátor 4

3. zsoltár

Augusztus 16. csütörtök – A teljes igemagyarázat

 

(42) „Ki tehát a hű és okos sáfár…” (Lukács 12,41–48)

 

JÉZUS HŰSÉGES SÁFÁRSÁGRA INTI TANÍTVÁNYAIT (41).

 

– 1. A sáfár az, aki hűségesen, mindenben gazdája utasítása szerint tevékenykedik, hiszen a gazda teljes vagyonát rá bízta, és ezzel a bizalommal nem lehet visszaélni.

A sáfár tehát csak hűséges, engedelmes lehet, mégpedig kizárólag a gazdája felé, aki őt megbízta.

Micsoda kegyelem: A „Gazda” megbízott bennünk.

Isten ránk bízta a teremtett világot és a másik embert (1Mózes 2,15).

Hogyan sáfárkodunk?

Ki nevezhető közöttünk sáfárnak, azaz a „Gazdához” mindvégig hűségesnek? (42)

 

– 2. A sáfár boldog ebben a mindhalálig hűséges szolgálatban (Jelenések 2,10).

Ki az, aki közöttünk boldog? (43)

 

– 3. A sáfárnak bizonyossága van.

Tehát a sáfár nem a jutalomért hűséges, de bizonyossága ad erőt ehhez a mindvégig kitartó hűséghez (Márk 13,13), miszerint a „Gazda” megérkezik, és egész vagyona fölé rendeli őt (44).

Ez a „minden” az üdvösség, az Isten országának teljessége, amiből itt a leghűségesebb is csak „előízt” kaphat.

 

– 4. A sáfár hű és okos, vagyis Isten Szentlelke nemcsak a szívét, hanem az értelmét is megvilágosította, amellyel megismerhette az Isten akaratát, és beláthatta a „Gazda” akaratának tökéletes voltát.

Ez nagy méltóság és nagy felelősség, de annál több: nagy kegyelem!

 

– 5. A sáfár tehát kegyelem alatt van.

Ezért a sáfár nem cselekedhet a „Gazda” akarata ellen.

Isten nem engedi meg, hogy visszaéljünk a kapott javakkal, és gonosz szolgaként, a „Gazda” késésére hivatkozva, Őt megtagadva, hűtlenné és léhán, önzően, gonoszul kegyetlenekké legyünk.

Az Úr nem engedi, hogy túllépjünk „határokat”, „záróvonalakat”.

Urunk, ne engedd!

Urunk, tudjuk, hogy kegyelem alatt vagyunk, és tieid életében nem engeded meg az akaratod elleni hűtlenséget (45–46).

Urunk, sokat adtál, és elvégzed, hogy abból sokat adjunk másoknak is, a Te dicsőségedre (47–48).

Nem vagyunk tökéletesek, de kegyelem alatt hűségesek és okosak maradunk, mert Krisztusban vagyunk, az Ő szeretetében.

Az Úr nem engedi, hogy elaludjunk a kormánykerék mellett; – ha elbólintanánk is, és történnének életveszélyes vargabetűk; – akkor is megőriz az úton.

Mert Ő, a mi őrizőnk nem szunnyad (Zsoltárok 121,3).

Áldott legyen érte!


(40) „Ti is legyetek készen…” (Lukács 12,35–40)

A készülést segíti, ha arra tekintünk, amit az Úr ígért nekünk! „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” (1Korinthus 2,9) Boldog az Úrra várakozó ember. És erre az ígéretre tekintve a börtönévek hátralévő napjai is megszépülnek; – már a szabadság örömében telnek. Így lehet a földi élet is szebbé, ebben a reménységben, de csak ebben a reménységben. Felemelő képet használ a mi Urunk az Ő érkezésére: akit készen talál, annak Ő kezd el szolgálni! Ez az örök élet. Kell–e ennél több? Lehet–e ennél tökéletesebben megfogalmazni az örök élet teljességét? (37) Urunk, könyörülj! Mert nem vagyunk készen. Mindig készen kellene lenni, és igazából soha nem vagyunk készen. Legfeljebb egy adott „szakmában” profi ridegséggel felkészültek vagyunk, bizonyos szintig, de semmi több. Ezer szállal idekötődünk. Annyi minden másra készülünk, annyi minden mást várunk, annyi más „izgat fel” bennünket. Pedig tudjuk, elhamvadó „tűzijátékokra” várunk, miközben Te örökséget ígértél! Könyörülj! Kegyelmezz, készületlen mai gyermekeidnek! Adj megtérést ennek a nemzedéknek!

Prédikátor 3

261. dicséret

(40) „Ti is legyetek készen…” (Lukács 12,35–40)

 

MIT JELENT KÉSZEN LENNI?

 

– 1. Tegyük világossá, mindjárt az elején, hogy itt az Úr érkezésének várásáról van szó, a „készület” kapcsán, és nem valami másról.

Urunk visszajövetelét várjuk, aki – képpel élve – kiváltott már bennünket a „börtön” sanyarúságából, de mi ténylegesen még ott vagyunk, már csak „házi őrizetben” ugyan, és nagyon várjuk Urunk érkezését, hogy kivigyen bennünket innen.

Urunk már kiváltott, megváltott minket, tehát napjainkat ennek reménységében éljük, miközben a börtönben örömmel tesszük, amit lehet: szolgálunk, erősítünk másokat, és mindenekelőtt csendesítjük önmagunkat, hogy ne legyünk más „rabtársak” terhére.

Mert a börtön legnagyobb nyomorúságát a rabok egymásnak okozzák.

A rabtartók pedig ezt úgy magyarázzák: ez a büntetés része.

Urunk azonban már kiváltotta népét, a nagy rabtartót legyőzte, és jön értünk, hogy teljessé tegye rajtunk a szabadítást.

 

– 2. Nem tudjuk, mikor jön az Úr értünk.

Ezért mindig készen kell lenni.

Váratlanul jön, amikor nem is gondolnánk.

A „tolvaj” képe csupán ezt a váratlanságot fejezi ki (39–40).

Ezért mindig készen vagyunk: reménységben, örömben és alázatban.

Jézus képe világos: olyanok vagyunk, mint a szolgák, „állandóan felövezve”, „lámpásunkat égetve”, „virrasztva”, még hajnalban is; – azaz nem léhán mulatozva, nem tunyán heverészve, de nem is mulandó dolgokkal harsányan, önfényezően gürcölve várjuk Őt; – hanem alázatos, csendes szolgálatban állunk, hitben mindig „ugrásra készen”; – ha jön a mi Urunk, ajtót nyithassunk Őneki (35–37).

 

– 3. A készülést segíti, ha arra tekintünk, amit Ő ígért nekünk! „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” (1Korinthus 2,9)

Boldog az Úrra várakozó ember.

És erre az ígéretre tekintve a börtönévek hátralévő napjai is megszépülnek; – már a szabadság örömében telnek.

Így lehet a földi élet is szebbé, ebben a reménységben, de csak ebben a reménységben.

Felemelő képet használ a mi Urunk az Ő érkezésére: akit készen talál, annak Ő kezd el szolgálni!

Ez az örök élet.

Kell–e ennél több?

Lehet–e ennél tökéletesebben megfogalmazni az örök élet teljességét? (37)

 

– 4. Urunk, könyörülj! Mert nem vagyunk készen.

Mindig készen kellene lenni, és igazából soha nem vagyunk készen.

Legfeljebb egy adott „szakmában” profi ridegséggel felkészültek vagyunk, bizonyos szintig, de semmi több.

Ezer szállal idekötődünk.

Annyi minden másra készülünk, annyi minden mást várunk, annyi más „izgat fel” bennünket.

Pedig tudjuk, elhamvadó „tűzijátékokra” várunk, miközben Te örökséget ígértél!

Könyörülj!

Kegyelmezz, készületlen mai gyermekeidnek!

Adj megtérést ennek a nemzedéknek!


(33) „…elfogyhatatlan kincset a mennyben…” (Lukács 12,33–34)

Hol a határ a vagyon kérdésében? Jézus világos ebben. A vagyon örvény, előbb-utóbb lehúz, magával ránt, elemészt. Fogalmazzunk világosan: Isten a mennyben ígért maradandó kincset. Viszont a földön azt jelentette ki nekünk, hogy egy nagy nyereség létezik: az istenfélelem megelégedéssel, hiszen semmit sem hoztunk ide, semmit sem viszünk el innen (1Timóteus 6,6). A földön ez az egy nyereség van. Életünket nem a vagyonunk tarja meg, hanem egyedül csak Ő (15). A vagyont ne állítsuk be áldásként. A vagyon továbbadandó. Isten gondviselő szeretetének apró jelei elégségesek. Ugyanis ahol vagyon van, ott piszok van. Uram, kimondom, nem kell több! Bőven elég, sok is az, ami van! Továbbadom. Nem keveredek bele semmibe a „még többért”. A fő kérdés: hol a szíved, kié az életed? Urunk, Te vegyél birtokba bennünket megváltó hatalmaddal, mert nekünk nem megy! Nélküled nem tudunk mások lenni! (34)

Prédikátor 2

192. dicséret

Augusztus 14. kedd – A teljes igemagyarázat

 

(33) „…elfogyhatatlan kincset a mennyben…” (Lukács 12,33–34)

 

NEHÉZ IGE EZ. EZER GONDOLAT CIKÁZOTT BENNEM.

 

Nem akartam a „sablonokat” ismételgetni a vagyonnal kapcsolatban, miközben a valóság, még hívő körökben, de még a ténylegesen szegények között is egészen más.

Vívódtam.

Pedig a mi Urunk egyértelmű ebben a kérdésben!

 

Egyik ismerősömhöz betörtek.

Nyilván kifigyelték a lehetőséget, mindent feldúltak, legintimebb tereiket és dolgaikat is, és otthoni értékeiket ellopták.

Ismerek olyanokat is, akik jóhiszeműen szervezett bűnözés, pénzügyi spekuláció, vagy lakásmaffia áldozatai lettek.

Egy élet munkája veszett oda.

Bizony többen belehaltak ilyenekbe, nem tudták újrakezdeni; – csak ezekről soha nem beszélünk.

Mire van szükség, és mi az, ami nem számít, amit bátran el lehet engedni, vagy meg sem kell szerezni?

 

Vitathatatlan az örömhír, hogy Jézus Krisztus ajándéka mindent túlragyogó, örökké értékes kincs.

Ez a kincs soha meg nem avul, soha el nem fogy, tolvaj el nem lopja, moly meg nem emészti (33).

Ez a kincs a megváltás, az örök élet örömhíre, Isten szeretetének biztonsága, amitől soha nem szakíthatnak el bennünket (Róma 8,38–39).

 

Ugyanakkor, mi a mai valóság?

A jóléti társadalmakban már az átlagember is megszokott „egy életszínvonalat”.

Az alapszintnek előteremtése is komoly kihívás.

Ma már a legszegényebb is mobiltelefonnal jár.

A szegények gazdagok akarnak lenni, a gazdagok még gazdagabbak.

Minden erről szól!

Mi a gazdagság?

Ki a gazdag, most nem átvitt értelemben, hanem vagyoni értelemben?

Hol van ennek a vége?

 

– Erre jön még az az érv, hogy más volt az a társadalom, amiben Jézus élt, és más a mi társadalmunk!

Igen, ezt mondják többen, akik ki akarnak bújni az Ige figyelmeztetése alól.

Ma nem vonulhatunk csak úgy ki a társadalomból!

Mennyit adjunk el a vagyonunkból, hogy segítsünk a szegényeken? (33)

 

Pedig pont ez a hárítás jelzi, hogy mennyire megkötözöttek vagyunk, és mennyire érvényes Jézus intése!

Lehet–e „sajátod”?

De ez a „saját” fogva tart!

Mennyi ez a „saját”?

Mennyire kell szaporítani ezt a „sajátot”, miközben elveszek másoktól?

Mennyire von el a „sajátod” az örök élet és a másik ember szeretetétől?

Bizony, a gazdag és a szegény egyaránt a „vagyon” rabja, az egyik harácsolva, a másik gyűlölettel irigykedve.

Megkötözöttek vagyunk.

 

„Hívőként” tudjuk a leckét az alábbi lajstrom szerint:

Egyszer még a legkedvesebb, apró dolgainkat is el kell itt engednünk.

Nehéz ez az elengedés! De ne féljünk tőle, mert maradandóan kapjuk vissza odaát.

Aki tud elengedni, az tud adni másoknak, és az kap az Úrtól.

Ne feledjük, javaink igen nagy része eleve nem a miénk, csak Isten nálunk tette le, hogy továbbadjuk azt.

Persze örülhetünk annak, amit itt nekünk adott az Úr, de mértékkel!

 

Ezek azonban szép szavak csupán.

A valóság hívő körökben sem ez.

A vagyont sokan Isten áldásának állítják be.

Erre büszkék, a hit igazolásának veszik. Találnak rá Igéket, mégpedig sokat. A vagyonuk feleslegéből akár bőven adnak a gyülekezetnek is, akár tizedet is. Hála, hogy így van!

De erről beszél Jézus?

A kevésbé vagyonosok tapasztalatai alapján megfogalmazva a problémát: persze meg kell élni, meg Isten gondot visel rólunk, meg áldását is megmutatja rajtunk…

De hol a határ a vagyon kérdésében?

 

Jézus világos ebben.

A vagyon örvény, előbb-utóbb lehúz, magával ránt, elemészt.

Fogalmazzunk világosan: Isten a mennyben ígért maradandó kincset.

Viszont a földön azt jelentette ki nekünk, hogy egy nagy nyereség létezik: az istenfélelem megelégedéssel, hiszen semmit sem hoztunk ide, semmit sem viszünk el innen (1Timóteus 6,6).

A földön ez az egy nyereség van.

Életünket nem a vagyonunk tarja meg, hanem egyedül csak Ő (15).

A vagyont ne állítsuk be áldásként.

A vagyon továbbadandó.

Isten gondviselő szeretetének apró jelei elégségesek.

Ugyanis ahol vagyon van, ott piszok van.

Uram, kimondom, nem kell „még több”!

Bőven elég, sok is az, ami van!

Továbbadom.

Nem keveredek bele semmibe a „még többért”.

 

A fő kérdés: hol a szíved, kié az életed?

Urunk, Te vegyél birtokba bennünket megváltó hatalmaddal, mert nekünk nem megy!

Nélküled nem tudunk mások lenni! (34)


(32) „Ne félj … mert úgy látta jónak Atyátok, hogy nektek adja az országot!” (Lukács 12,22–32)

– 1. Mi az isteni gondviselés? Az isteni gondviselés, Istennek mindenható, s mindenütt jelenlévő ereje, amely által mennyet és földet, minden teremtményével együtt, fenntart és igazgat. – 2. Ez általános értelemben azt jelenti, hogy mindenható kezekben van ez a világ, jó kezekben van ez a világ. Ezek a kezek garantálják, hogy a világ fő folyama megérkezzen az Isten eredeti gondolata szerint rendelt végső céljához. – 3. Üdvösséges értelemben, az isteni gondviselés ennél sokkal többet jelent. Jézus Krisztus a tanítványainak mondta el ezt a tanítást (22). Ez az üzenet tehát, általános értelemben szól a világnak, és üdvösséges értelemben szól Isten népének, az övéinek, az Ő egyházának. Nem kell aggódnunk az egyház jövője miatt, mert Isten a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi az Ő népét, el egészen az üdvösségig. Nem félünk, miénk az Ő országa, mert mi az övéi vagyunk (32). Természetesen, ez az üdvbizonyosság semmiféle gőgre nem ad okot, sőt nyitottá tesz minket mindenki felé, többi pedig az Isten dolga.

Prédikátor 1

454. dicséret

(32) „Ne félj … mert úgy látta jónak Atyátok, hogy nektek adja az országot!” (Lukács 12,22–32)

 

– 1. Mi az isteni gondviselés?

Az isteni gondviselés, Istennek mindenható, és mindenütt jelenlévő ereje, amely által mennyet és földet, minden teremtményével együtt, fenntart és igazgat.

Tehát, az isteni gondviselés Isten mindenható ereje, amellyel a láthatatlan és látható világot, vagyis az egész világmindenséget hordozza.

 

– 2. Ez általános értelemben azt jelenti, hogy mindenható kezekben van ez a világ, jó kezekben van ez a világ.

Ezek a kezek garantálják, hogy a világ fő folyama megérkezzen az Isten eredeti gondolata szerint rendelt végső céljához.

Egy képpel szemléltetem, mit jelent ez az üzenet.

Olyan az isteni gondviselés általános értelme, mint a Duna folyása: – elindul a Fekete erdőből, megérkezik a Fekete tengerbe; – közben számos patak, folyó ömlik bele, miközben válnak is le róla erek és patakok, és hömpölygés közben sokféle „vízi esemény” is történik, mind az örvénylő felszínen, mind pedig a mélyben; – de a fő folyam garantáltan megérkezik céljához.

Isten így tartja kezében, gondviselő szeretetében ezt a világot.

Amikor olyan események történnek, amelyeket az adott pillanatban nem tudunk értelmezni, megmagyarázni, és feltörnének belőlünk a „miért” kérdések, jusson eszünkbe az isteni gondviselésről szóló tanítás.

 

– 3. Üdvösséges értelemben, az isteni gondviselés ennél sokkal többet jelent.

Jézus Krisztus a tanítványainak mondta el ezt a tanítást (22).

Ez az üzenet tehát általános értelemben szól a világnak, és üdvösséges értelemben szól Isten népének, az övéinek, az Ő egyházának.

Nem kell aggódnunk az egyház jövője miatt, mert Isten a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi az Ő népét, el egészen az üdvösségig.

Éppen ez a jézusi tanítás hangsúlyozza azt, hogy Isten az övéit egyen-egyenként is számon tartja.

Az Ő tudta nélkül nem történhet velünk semmi.

Ezzel nem az individuális, csak az egyes hívő emberre figyelő keresztyénség létjogosultságát hangsúlyozzuk; – de azt bátran hirdetjük, hogy Isten az övéit egyen-egyenként ismeri, próbatételeit is javukra fordítja, mindenben megtartja őket, egészen az üdvösségig; – hiszen az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).

A Heidelbergi Káté ezért hangsúlyozza az egyházról, hogy Isten azt megtartja a világ kezdetétől fogva, annak végéig, és hisszük, hogy annak mi is tagjai vagyunk.

Nem félünk, miénk az Ő országa, mert mi az övéi vagyunk.

Természetesen, ez az üdvbizonyosság semmiféle gőgre nem ad okot, sőt nyitottá tesz minket mindenki felé, a többi pedig az Isten dolga.


(15) „…ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lukács 12,13–21)

– 1. Minden fő téma együtt van itt, „A bolond gazdag” példázatában: – örökségen való kapzsi osztozkodás, külső ítélőbíró segítségét kérve (13–15); – gazdagság, sikeresség, gyarapodás, ügyes vállalkozások és módszerek, profit, még több „zsugori megbecsülése”, amiből még több lesz, vég nélkül (16–18); – az élet korlátlan élvezete, noha az „állandóan több” hajszolása, rabszolgai munkával jár, ezért mások kizsigerelő dolgoztatásával lehet a vagyont, az életet határtalanul élvezni (19); – a halál legyőzhetetlen ténye, amely jön, váratlanul is, és visz mindent! – 2. Sajnos hiába mondjuk, Krisztus Urunkat követve, hogy az az igazán boldog, aki az Isten szerint gazdag! (21) Az egyházban is a pénz hallatán ragyog fel a tekintet, és izgalmi állapotba kerülünk. – 3. Egy azonban biztos. Egyszer az Úr kivesz bennünket ebből a világból. A halállal minden ittenit elvesz tőlünk az Úr! Csak az marad meg, aminek Ő volt az Ura, amit Őtőle kaptunk, és az Ő dicsőségére is éltünk vele (20–21).

Józsué 24,16–33

34. zsoltár

Augusztus 12. vasárnap – A teljes igemagyarázat

 

(15) „…ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lukács 12,13–21)

 

– 1. Minden fő téma együtt van itt, „A bolond gazdag” példázatában:

– örökségen való kapzsi osztozkodás, külső ítélőbíró segítségét kérve (13–15);

– gazdagság, sikeresség, gyarapodás, ügyes vállalkozások és módszerek, profit, még több „zsugori megbecsülése”, amiből még több lesz, vég nélkül (16–18);

– az élet korlátlan élvezete, noha az „állandóan több” hajszolása, rabszolgai munkával jár, ezért mások kizsigerelő dolgoztatásával lehet a vagyont, az életet határtalanul élvezni (19);

– a halál legyőzhetetlen ténye, amely jön, váratlanul is, és visz mindent!

 

– 2. Ezek tények.

Mindenhol, mindenkori tünetei e világnak a bolond gazdag életének tünetei.

Az éppen szegények a gazdagabbakra való irigység, gyűlölet és vádaskodás okán szánalmasak.

A gazdagoknál pedig mindig van gazdagabb, tehát ezek is, egymással harcban, mindig többet akarnak.

Nyomorúság minden szegénység és gazdagság.

De hiába mondjuk, Krisztus Urunkat követve, hogy az az igazán boldog, aki az Isten szerint gazdag! (21)

Mert az egyházban is a pénz hallatán ragyog fel a tekintet, és izgalmi állapotba kerülünk.

 

– 3. Egy azonban biztos.

Egyszer az Úr kivesz bennünket ebből a világból.

A halállal minden ittenit elvesz tőlünk az Úr!

Csak az marad meg, aminek Ő volt az Ura, amit Őtőle kaptunk, és az Ő dicsőségére is éltünk vele (20–21).

Csak az Úr tart meg, egyébként beleveszünk a bőségbe, annak nyomorúságába, és minden egyéb nyomorúságba is; – beleveszünk önmagunk vélt igazába és sérelmeibe.

Az Úr nélkül elveszünk.

Jöjj, megtartó Urunk!


(8) „…ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt…” (Lukács 12,1–12)

A HITVALLÁSRÓL. – 1. Ne vitatkozzunk, de bátran valljuk meg a hitünket! (4–5) Ne azt mondjuk, ami bennünk van, hanem azt, amit az Isten adott nekünk, és ami belső világunkat is megnyugtatta, elfedezte, megtisztította. Minden kiderül egyszer, az is ami a szívünkben lapult… Csak Jézus Krisztussal együtt állhatunk meg (1–3). Éppen a hitvalló bátorság a jele annak, hogy Isten előtt, aki a filléres verebet is egyenként számon tartja, a legdrágábbak vagyunk (6–7). – 2. Bátran valljuk meg a hitünket! (8) Ő gondoskodik arról, hogy soha ne tudjunk, merészeljünk magunkból, magunktól, magunkról szólni, hanem csakis a Szentlélek által; – és végképp soha ne tagadjuk meg Őt, soha ne káromolhassuk Őt, vagyis soha ne szólhassunk „gyehennásan” a Szentlélek indítása ellen, mert már az is az Ő káromlása (10). – 3. Bátran valljuk meg a hitünket! (8) Nemcsak azért: – mert, ha mi vallást teszünk az Úrról az emberek előtt, akkor Ő is vallást tesz rólunk az Isten angyalai előtt (8–9); – hanem mert Ő mindeneket megelőzve már visszavonhatatlanul vallást tett rólunk a feltámadott Jézus Krisztusban!

Józsué 24,1–15

134. zsoltár

Augusztus 11. szombat – A teljes igemagyarázat

 

(8) „…ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt…” (Lukács 12,1–12)

A HITVALLÁSRÓL.

– 1. Visszautalok a tegnapi szakaszra is, mert összefügg a maival.

Vitatkozni egy ponton túl nem kell.

Jézus is kiment, amikor hevesen faggatták, támadták, miközben leselkedtek utána.

Döbbenetes ez a jelenet.

Jézus kiment és otthagyta őket (53–54).

A templomtisztítás jeleneténél olvasunk hasonlót: „Erre otthagyva őket kiment…” (Máté 21,17).

Ez a kárhozat.

Otthagy bennünket a mi Urunk, abban, amiben vagyunk, magunkra hagy.

 

– 2. Tehát ne vitatkozzunk, de bátran valljuk meg a hitünket! (4–5)

Ne azt mondjuk, ami bennünk van, hanem azt, amit az Isten adott nekünk, és ami belső világunkat is megnyugtatta, elfedezte, megtisztította.

Minden kiderül egyszer, az is ami a szívünkben lapult…

Csak Jézus Krisztussal együtt állhatunk meg, Őt hordozva, Őt hirdetve, Őbelé kapaszkodva (1–3).

Ne féljünk a nyílt hitvallástól!

Éppen a hitvalló bátorság a jele annak, hogy Isten előtt, aki a filléres verebet is egyenként számon tartja, a legdrágábbak vagyunk (6–7).

 

– 3. Tehát bátran valljuk meg a hitünket! (8)

Ő gondoskodik arról, hogy soha ne tudjunk, merészeljünk magunkból, magunktól, magunkról szólni, hanem csakis a Szentlélek által; – és végképp soha ne tagadjuk meg Őt, soha ne káromolhassuk Őt, vagyis soha ne szólhassunk „gyehennásan” a Szentlélek indítása ellen, mert már az is az Ő káromlása (10).

 

– 4. Tehát bátran valljuk meg a hitünket! (8)

Nemcsak azért: – mert, ha mi vallást teszünk az Úrról az emberek előtt, akkor Ő is vallást tesz rólunk az Isten angyalai előtt (8–9); – hanem mert Ő mindeneket megelőzve már egyértelműen és visszavonhatatlanul vallást tett rólunk a világ teremtése előtt kiválasztott és feltámadott Jézus Krisztusban!

 

– 5. Ma kértem valakitől pár sort: hitvalló sorokat vártam, és semmitmondó szöveget kaptam.

Ha kaptuk az élet Igéjének ismeretét, azt tovább kell adni.

Határozottan, építő szeretettel szabad továbbadni azt (11,45–52).


(39) „…a tál külsejét megtisztítjátok, de belsőtök tele van…gonoszsággal.” (Lukács 11,37–54)

– 1. Mit ér a külső tisztaság, ha az ember belül nem tiszta? Ezzel azt is kéri a mi Urunk, hogy ne legyünk képmutatók, akik másnak mutatják magukat, mint akik. – 2. De mit jelent belül tisztának lenni? Hiszen az a „belső” világ, a „szív” világa igen ingoványos terület; – abba bele lehet veszni. Isten Igéje ki is mondja, hogy éppen az a baj, hogy nincs olyan ember, aki „belül”, Isten előtt tiszta lehetne (Róma 3,10–11). Ezért szorulunk rá az Isten kegyelmére. De ez a kegyelem belül is egyre tisztábbra mos bennünket. – 3. Viszont fordítva is igaz a dolog. Másként is tisztít az Isten. A külső rend ugyanis nélkülözhetetlen. Nem az öncélú, valóban képmutató, önző, hiú külsőségekről van szó, amelyeket Jézus is megítélt; – annak kegyes és vallásos formáját a leginkább (42–44). Isten szava biztosítja a külső rendet, az Ő eredeti élet–gondolatának kereteit. Ha rend van az íróasztalomon, akkor bennem is nagyobb a rend és a tisztaság, és idegesebb vagyok a halom feldolgozatlan papír–káosz láttán. – 4. Isten egyszerre veszi kézbe az egész embert, a belsőt és a külsőt. Ezek kölcsönösen hatnak egymásra, miközben az Isten „hat”, Ő cselekszik minden üdvösségeset.

Józsué 23

447. dicséret

(39) „…a tál külsejét megtisztítjátok, de belsőtök tele van rablásvággyal és gonoszsággal.” (Lukács 11,37–54)

– 1. Mit ér a külső, látható tisztaság, ha az ember belül nem tiszta?

Igen, ez örök kérdés.

A mi Urunk leplezetlenül tárja elénk ezt a problémát a farizeus házában.

Tehát ez probléma, mert Ő mutat rá arra.

Ezzel azt is kéri a mi Urunk, hogy ne legyünk farizeusok, ne legyünk képmutatók, akik másnak mutatják magukat, mint akik.

 

– 2. De mit jelent belül tisztának lenni?

Hiszen az a „belső” világ, a „szív” világa igen ingoványos terület; – abba bele lehet veszni.

Isten Igéje ki is mondja, hogy éppen az a baj, hogy nincs olyan ember, aki „belül”, Isten előtt tiszta lehetne (Róma 3,10–11).

Ezért szorulunk rá az Isten kegyelmére.

De ez a kegyelem belül is egyre tisztábbra mos bennünket.

 

– 3. Viszont fordítva is igaz a dolog.

Másként is tisztít az Isten.

A külső rend ugyanis nélkülözhetetlen, minden tekintetben.

Nem az öncélú, valóban képmutató, észt játszó, önző, hiú külsőségekről van szó, amelyeket Jézus is megítélt; – annak kegyes és vallásos formáját a leginkább (42–44).

Isten szava, Igéje, törvénye biztosítja a külső rendet, az Ő eredeti élet–gondolatának kereteit.

Ha rend van az íróasztalomon, akkor bennem is nagyobb a rend, a tisztaság, és idegesebb vagyok a halom feldolgozatlan papír–káosz láttán.

 

– 4. Isten egyszerre veszi kézbe az egész embert, a belsőt és a külsőt.

Ezek kölcsönösen hatnak egymásra, miközben az Isten „hat”, Ő cselekszik minden üdvösségeset.

Ő üdvözít, kézbe veszi életünket; – nemcsak megtisztít, hanem mindenekelőtt megszabadít!

 

– 5. Amikor már az Ő kezében, az Ő hatalma alatt vagyunk, akkor nem lehet semmi baj.

Ő üdvözít, és nem elhordozhatatlan teherként teszi ránk Önmagát, Igéjét, törvényét, parancsait, a kegyesség gyakorlását, hanem prófétai féltő szeretettel!

Mi se tegyünk terhet másokra, Istent emlegetve, mert Ő nem megterhel, hanem megszabadít.

 

– 6. Ugyanakkor, ez a másik oldala az üzenetnek, ne öljük meg a prófétákat, ne hallgassuk el és ne hallgattassuk el az Isten életet ajándékozó Igéjét.

Akit ez üdvösségesen megterhelne, az kap erőt is az Úrtól, annak elhordozásához.

 

– 7. Isten kézbe vesz, megtisztít, közben „alázatos hitvallóvá” tesz.

Kora tavasszal, március elején, a fagyos február után, figyeltem, ahogy az utolsó, már mindenütt koszos hókupac is elolvadt a cseresznyefánk tövében.

Bekoszolódik itt kívül–belül a hófehér is; – ha lenne hófehér.

Úgy lett tisztává ismét a „hó”, hogy alázatosan eltűnt innen.

Isten ezt a megoldást is alkalmazza.

Isten eltüntet innen, hogy ne koszolódjunk tovább.

Először alázatra tanítva félreállít, megtanít elengedni dolgokat, rádöbbent, hogy nélkülünk is „működnek” a dolgok (nem jobban, nem rosszabbul, hanem ugyanúgy).

Már ebben a folyamatban tisztulunk.

Végül eltüntet innen minket az Úr, de nem tűnünk el, hiszen Ő hazavisz magához.


(33) „Tested lámpása a szemed…” (Lukács 11,33–36)

„…a valóság felkavar? VAN MIT BENNED FELKAVARNI! Na, ez a baj!” (Kowalsky meg a Vega) – 1. Az üdvözítő Jézus Krisztus jól látható jel mindenki számára, Isten megváltó szeretetéről. Ő nem elrejtett lámpás (33). – 2. De hiába világít a lámpás, ha nem működik jól a test lámpása, a szem, és nem látja a világosságot. De ha az ember nem lát jól kifelé, nem lát jól befelé sem. Sötétségét kifelé és befelé is „kivetíti”: rossz gondolatok támadnak benne, ezeket cselekszi, és ezek a pillantásában is rögzülnek. Hány ilyen „szúrós” tekintetet láttam már. Az illető nem látta meg a lámpást, nem látta meg a napot, nem látta meg a Világ Világosságát (János 8,12). Na, ez a baj! És minden más baj ebből fakad. Felkavar valami? Mert benned van „kavar”, sötétség; – mert nem ismered a Világ Világosságát, a feltámadott, mindent rendező Urat! (34–35) – 3. Áldott legyen az Isten, hogy megnyitotta szemünket! Áldott legyen, hogy a szemünkkel látunk, Őt látjuk, Ő ragyog ránk, és mi Őt ragyogjuk befelé, és így kifelé is (36).

Józsué 22,9–34

121. zsoltár

Augusztus 9. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(33) „Tested lámpása a szemed…” (Lukács 11,33–36)

 

– 1. Szóltak, hallgassam meg a Kowalsky meg a Vega zenekar legújabb albumát.

Kiváló zene ebben a műfajban, és szövegeiben hitvalló; – nem direkten, hanem tapintatosan, a műfaj keretei között, de nyíltan.

Összeszámoltam, hány neves művészt, neves embert ismerek csak én, akik a keresztyénségüket, hitüket nyíltan felvállalják.

Miért nem fogjuk össze őket?

Szóval a Kowalsky meg a Vega énekli: „…a valóság felkavar? Van mit benned felkavarni! Na, ez a baj!”

 

– 2. Az üdvözítő Jézus Krisztus jól látható jel mindenki számára, Isten megváltó szeretetéről.

Ő nem elrejtett lámpás (33).

 

– 3. De hiába világít a lámpás, ha nem működik jól a test lámpása, a szem, és nem látja a világosságot.

Ha pedig az ember nem lát jól kifelé, nem lát jól befelé sem.

Sötétségét kifelé és befelé is „kivetíti”: – rossz gondolatok támadnak benne; – ezeket cselekszi; – és ezek a pillantásában is rögzülnek.

Hány ilyen „szúrós” tekintetet láttam már.

Vagyis az illető sötétségben van „belül”: – nagy a káosz saját magában; – ezt tükrözi és cselekszi kifelé is.

Hiszen mit tehetne: az illető nem látta meg a lámpást, nem látta meg a napot, nem látta meg a Világ Világosságát (János 8,12).

Na, ez a baj!

És minden más baj ebből fakad.

Felkavar valami?

Mert benned van „kavar”, sötétség; – mert nem ismered a Világ Világosságát, a feltámadott, mindent rendező Urat! (34–35)

 

– 4. Áldott legyen az Isten, hogy megnyitotta szemünket!

Áldott legyen, hogy a szemünkkel látunk; – Őt látjuk.

Ő ragyog ránk.

Mi Őt ragyogjuk befelé, és így kifelé is (36).


(32) „…íme, itt nagyobb van…” (Lukács 11,29–32)

Amikor a Párizsi Magyar Gyülekezetnél járhattam, az Eiffel toronynál tett villámlátogatás során készítettem egy hevenyészett, gyors emlékfotót. Ezen a rohanó mozdulattal rögzített fényképen A TORONY TÖVÉBEN ÁLLÓ TÖRPE KANDELÁBER NAGYOBBNAK LÁTSZIK, mint maga a torony. Ki a nagyobb. Ki itt az igazán nagy? – 1. Nagyobb van itt közöttünk! A feltámadott Úr a legnagyobb. Aki Őbenne bízik, az bajában is a „Legnagyobb” védelme alatt áll. Ő nagyobb minden itteni önzésnél, viaskodásnál, hiúságnál. Ő nagyobb a bűnnél, a betegségnél és a halálnál. – 2. Nincs Őnála nagyobb! Ne várjunk Őnála nagyobb jelet (29–30), különbet, látványosabbat. Főként ne tegyük önmagunkat naggyá, nagyobbá, legnagyobbá; – mert nem vagyunk azok. Csak Őáltala maradhatunk meg. – 3. Jézus Krisztus harmadnapon feltámadott a halálból (Jónás jele). Világunkban sok a torzítás: „törpék” emelkednek tornyok fölé, miközben Őrajta kívül, mindenki a halál törpéje; – Őnélküle! De jó, hogy mi Őhozzá, a feltámadott Úrhoz, a „Legnagyobbhoz” tartozunk (32).

Józsué 22,1–8

508. dicséret

Augusztus 8. szerda – A teljes igemagyarázat

 

(32) „…íme, itt nagyobb van…” (Lukács 11,29–32)

 

Amikor a Párizsi Magyar Gyülekezetnél járhattam, az Eiffel toronynál tett villámlátogatás során készítettem egy hevenyészett, gyors emlékfotót.

Ezen a rohanó mozdulattal rögzített fényképen A TORONY TÖVÉBEN ÁLLÓ TÖRPE KANDELÁBER NAGYOBBNAK LÁTSZIK, mint maga a torony.

Ki a nagyobb. Ki itt az igazán nagy?

 

– 1. Nagyobb van itt közöttünk!

A feltámadott Úr a legnagyobb.

Aki Őbenne bízik, az bajában is a „Legnagyobb” védelme alatt áll.

Ő nagyobb minden itteni önzésnél, viaskodásnál, hiúságnál.

Ő nagyobb a bűnnél, a betegségnél és a halálnál.

 

– 2. Nincs Őnála nagyobb.

Ne várjunk Őnála nagyobb jelet (29), különbet, látványosabbat.

Főként ne tegyük önmagunkat naggyá, nagyobbá, legnagyobbá; – mert nem vagyunk azok.

Csak Őáltala maradhatunk meg.

 

– 3. Boldog az az ember, boldog az a nép, aki meglátta Őbenne a „Legnagyobbat”.

Döbbenetes, hogy éppen saját népe, éppen a hivatalosak nem látják az Ő nagyságát: – azt, hogy mindent megkaptak Ővele együtt, hogy nem kell több, hogy „elég”.

Csoda, hogy az elvetettek, a ninivei bűnösök, és a pogány idegenek látják meg Őbenne a legnagyobbat.

 

– 4. Jézus Krisztus harmadnapon feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20); – ahogy Jónás prófétát is három napra nyelte el a cethal gyomra, utána visszaadta őt az életnek.

Ez a jel, a Jónás próféta jele, Jézus Krisztusban teljesedett be (29–30).

Világunkban sok a torzítás: „törpék” emelkednek tornyok fölé; – miközben Őrajta kívül, mindenki a halál törpéje; – Őnélküle!

De jó, hogy mi Őhozzá, a feltámadott Úrhoz, a „Legnagyobbhoz” tartozunk (23).


(23) „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az tékozol.” (Lukács 11,14–28)

SÚLYOS SZAKASZ EZ. – 1. A tanítás világos. Ebben nincs kompromisszum. Vagy Jézus Krisztushoz kapcsolódik az életünk, vagy minden más esetben Őellene élünk, még ha kívülállónak, semlegesnek is mondanánk magunkat. Semlegesség nincs (23). – 2. Viszont aki nem az Úrral jár, aki előtt nem ragyogott fel az örömhír, hogy velünk az Isten (Máté 1,23), az a legjobb indulattal is csak tékozolni tud. Tékozlók vagyunk az Úr nélkül, önmagunknak élünk, önző, hazug életet. Némák vagyunk, mint a mai igeszakasz megszállottja; – és szabadításra szorulunk (14). Ez egy „néma”, zavartalan, folyamatosan korrupt tékozlás. Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. – 3. Jézus Krisztus azonban legyőzte a gonosz hatalmát, és megszabadította a megszállott, „némán tékozló” embert. Boldog az, aki ebben a szabadításban részesült. Az ilyen ember minden nyomorúsága ellenére is boldog (27–28). Jézus Krisztusnak van egyedül hatalma kiseperni az életünket, de utána az életünket Szentlélekkel tölti meg.

Józsué 21

452. dicséret

Augusztus 7. kedd – A teljes igemagyarázat

 

(23) „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az tékozol.” (Lukács 11,14–28)

 

SÚLYOS SZAKASZ EZ.

 

– 1. A tanítás világos.

Ebben nincs kompromisszum.

Vagy Jézus Krisztushoz kapcsolódik az életünk, vagy minden más esetben Őellene élünk, még ha kívülállónak, semlegesnek is mondanánk magunkat.

Semlegesség nincs (23).

 

– 2. Viszont aki nem az Úrral jár, aki előtt nem ragyogott fel az örömhír, hogy velünk az Isten (Máté 1,23), az a legjobb indulattal is, csak tékozolni tud.

Tékozlók vagyunk az Úr nélkül: önmagunknak élünk, önző, hazug, ördögi életet.

Nemcsak az Ige, ez a világ, annak minden jelenete és nagy történései is csak ezt mutatják.

Némák vagyunk, mint a mai igeszakasz megszállottja; – és szabadításra szorulunk (14).

„Némán” tékozlunk ma is, mindent teszünk tönkre, semmi sem marad épen a kezünk alatt.

És érdemben nem történik semmi változás.

Ez egy „néma”, zavartalan, folyamatosan korrupt tékozlás.

Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.

 

– 3. Jézus Krisztus azonban legyőzte a gonosz hatalmát, és megszabadította a megszállott, „némán tékozló” embert (14–15).

Boldog az, aki ebben a szabadításban részesült.

Az ilyen ember minden nyomorúsága ellenére is boldog (27–28).

Jézus Krisztusnak van egyedül hatalma kiseperni az életünket, de utána az életünket Szentlélekkel tölti meg.

Nem maradhat üresen az életünk, mert még erősebben megszállja a gonosz (24–26).

Lám, itt a néma megszólalt!

A némán, önzőn tékozló ember megszólal, dicséri Istent, bizonyságot tesz, szót emel az Úr ügyében és embertársai, valamint a teremtett világ ügyében is.

Eddig, ha tudott volna beszélni, legfeljebb csak fecsegett volna, mint a többi „néma tékozló”; – most azonban szól és cselekszik, az Úrban! (14)

 

– 4. Ezt a csodát, ezt a valóságos, isteni szabadulást az ördög művének nevezni…

Leördögözni azt az „Egyetlent”, aki hatalmasabb a gonosznál!

Belzebubot, az ördögök fejedelmét emlegetni ott, ahol a Szentlélek munkál.

Nincs ennél nagyobb bűn.

Ez tény (Máté 12,31).

De Jézus a szemtanúk okulására tanítást ad: Az Isten cselekszik, tehát itt van közöttünk az Isten országa!

Van remény!

Csak Jézus Krisztussal, Ővele, Őáltala, Őbenne van remény! (15–22)


(1) „…valahol imádkozott, és miután bevégezte…” (Lukács 11,1–13)

TANÍTS IMÁDKOZNI! – 1. A tanítványok látták Jézust elvonultan imádkozni (1). Ekkor kérték, hogy tanítsa meg őket is imádkozni (1–2). Amit hitelesen látnak tőlünk, mert azt a „színpadon” kívül is áldottan tesszük; – az a legmaradandóbb ajándék és indítás másoknak; – az igaz kegyességet illetően különösen. Otthon mit látnak a szeretteink? – 2. Nem csak az Úri imádságot lehet imádkozni. Nem csak ezt imádkozzuk, de így imádkozzunk. Ezek a legfontosabb tartalmi elemei az imádságnak, ide gondolva a Máté evangéliumában olvasható zárást is (Máté 6,13): Isten megszólítása, szentsége, országa, akarata, gondoskodása, megbocsátása, szabadítása, dicsőítése. Mindegyiknek van ránk és embertásunkra irányuló, könyörgő vonatkozása (2–4). – 3. Az imádság meghallgatása kapcsán bizonyosságunk lehet. Hiszen az Úr bátran bíztatja arra tanítványait, hogy kérjenek Szentlelket, és Ő ad azoknak, akik a Szentlelket kérik (13). Aki pedig Szentlelket kapott, az nemcsak él, hanem hittel él, és aki hittel él, az nemcsak kér az Istentől, de mer és tud jól kérni.

Józsué 20

294. dicséret

Augusztus 6. hétfŐ – A teljes igemagyarázat

(1) „…valahol imádkozott, és miután bevégezte…” (Lukács 11,1–13)

 

TANÍTS IMÁDKOZNI!

 

– 1. A tanítványok látták Jézust elvonultan imádkozni (1).

Ekkor kérték, hogy tanítsa meg őket is imádkozni (1–2).

Amit hitelesen látnak tőlünk, mert azt „színpadon” kívül is áldottan tesszük; – az a legmaradandóbb ajándék és indítás másoknak; – az igaz kegyességet illetően különösen.

Otthon mit látnak a szeretteink?

 

– 2. Nem csak az Úri imádságot lehet imádkozni.

Nem csak ezt imádkozhatjuk, de így imádkozzunk!

Ezek a legfontosabb tartalmi elemei az imádságnak, ide gondolva a Máté evangéliumában olvasható zárást is (Máté 6,13): Isten megszólítása, szentsége, országa, akarata, gondoskodása, megbocsátása, szabadítása, dicsőítése.

Mindegyik elemnek van ránk és embertásunkra irányuló, könyörgő vonatkozása (2–4).

 

– 3. Az imádság meghallgatása kapcsán bizonyosságunk lehet.

Hiszen az Úr arra bíztatja tanítványait, hogy kérjenek Szentlelket, és Ő ad azoknak, akik a Szentlelket kérik (13).

Aki pedig Szentlelket kapott, az nemcsak él, hanem hittel él, és aki hittel él, az nemcsak kér az Istentől, de mer és tud jól kérni.

 

– 4. Fontos, hogy ebben a tanításban, a kérésekről szól hosszan a mi Urunk.

Bátran keressük az Urat, hittel kérjünk és zörgessünk, mert az Úr hallja, meghallja, és az Ő tökéletes, javunkat szolgáló akarata szerint teljesíti kéréseinket.

Az Úr megkeresése a lényeg!

Ő majd „lefordítja” kéréseinket.

A Szentlélek indít erre a bátor és konkrét zörgetésre.

Erre a megkeresésre, kéréseink megfogalmazására nekünk van szükségünk, nem Őneki, hiszen az Úr mindent tud rólunk (Zsoltárok 139,4).

A kérésben mindig ott van a hiány megnevezése is, vagyis a bűnvallás; – az Úr elé járulásban a pedig a leborulás.

Az Úr mindig csak üdvösséges jót ad gyermekeinek, ha megkeresik Őt.

Ha mi gonosz létünkre tudunk jót adni gyermekeinknek, hát akkor Ő, a tökéletes jóság, mennyivel inkább cselekedheti ezt velünk (11–12).

 

– 5. Mindenkor imádkozhatunk! (1Thesszalonika 5,17)

A kenyeret kérő barát éjszaka ver fel egy másik családot a „szükséges” miatt, és ha másért nem, tolakodása miatt adnak neki, csak menjen már el (5–8).

Urunk elé mindig odajárulhatunk, tolakodás nélkül.

Jézus mindenkor imádkozott, és imádkozva élt.

Amikor azt olvassuk, hogy befejezte az imádságot, itt az a görög szó szerepel, hogy „pauzát” tartott, vagyis ebben ott van a folyamatosság.

Ő állandó kapcsolatban volt az Atyával.

Mi is élhetünk ezzel.


(42) „…valójában csak egyre.” (Lukács 10,38–42)

Jézus Krisztus nem ad igazat a „tevékeny” Mártának, de az „elmélkedő” Máriának sem. Önmagában mindkettő lehet áldás és átok is: a konkrét és szellemi „túbuzgás” egyaránt. A mi Urunk arra az igazságra helyezi a hangsúlyt, hogy Őnélküle senkik vagyunk. Őnélküle halálba ragadt, kárba veszett az életünk; – akár fizikailag, akár szellemileg voltunk szorgalmasak; – de lehettünk akár „lusták” is; – a lényeget illetően mindegy. Hiszen: – ha nem figyeltünk az Úrra; – ha nem éltünk az Őáltala elkészített alkalmakkal; – ha nem fogadtuk el azt a „keveset”, ami a „legtöbb”, ami életünk örök alapja, hordozója, amit nem vehet el tőlünk senki, semmi, még a halál sem; – akkor Mártaként és Máriaként is káros életet éltünk, az itteni és az öröklétre nézve is. Életünk csak az Úrban lehet áldássá. Erre az egyre, Jézus Krisztusra épül fel minden áldás. Őbenne szorgalmunk áldottá lesz, lustaságunk tevékeny életté. Őnélküle viszont kínzó túlbuzgóság minden aktivitás, amivel megőrjítünk, puszta jóindulatból másokat (41–42).

Józsué 19

78. zsoltár

Augusztus 5. vasárnap – A teljes igemagyarázat

 

(42) „…valójában csak egyre.” (Lukács 10,38–42)

Ismert, kedves történet ez, Mária és Márta története.

Két véglet, KÉTFAJTA EMBERTÍPUS áll előttünk.

 

– 1. Márta a szorgalmas, az örökké tevékeny, aki a konyhai munkát végzi, mindenkit vendégül lát, és soha nem tud leállni, csak a fáradtságtól összeesni.

Munkája nélkülözhetetlen, mert gondoskodó szeretete biztosítja az élet alapvető feltételeit.

Ugyanakkor állandó nyughatatlansága nehezen képes figyelni arra, hogy ennél „több az élet” (Lukács 12,23); – sőt, másokat is „zsarol”, másokat is gürcölésre kényszerít folytonos „kattogása”.

Sok rejtett feszültség „kidolgozása” ez, miközben „mártír” is lehetek, mert persze másokért teszem…

Márta szorgalmas; – sőt, túlbuzgó.

 

– 2. Mária az, aki szívesen nézelődik, figyel, megfigyel, hallgat, meghallgat, beszélget, kérdez, visszakérdez, vitázik, gondolkodik.

Ő az, aki „látszólag” emelkedetten éli az életét.

Ugyanakkor ő az, aki csak úgy néz bele hatalmas gondolataival a világba, miközben mellette megszakadnak mások.

Vannak olyan testvérek, akik templomot takarítani, gyülekezeti illemhelyet pucolni, udvart rendezni, soha nem jönnek el; – de nekik vannak a legnagyobb látomásaik a megújult egyházról.

Mária szellemileg szorgalmas, lelkileg túlbuzgó.

 

– 3. A kétfajta embertípus örök harcban áll.

Nem is tartják sokra egymást.

Egy profi szakmunkás néha nagyobb úr, mint bárki más; – aki lenéz minden magasröptű „szellemi bűvészkedést”.

Ugyanakkor az értelmiség sem becsüli sokra a szakmákat.

Természetesen ezen belül és kívül, valójában mindenki lenéz mindenkit, és isteníti saját magát, ha teheti!

Ma már nincsenek „valakik”!

Mindenki valaki és mindenki egy nagy senki.

 

– 4. Egyébként pontosan erre mutat rá a mi Urunk!

Jézus Krisztus nem ad igazat Mártának, de Máriának sem.

Mindkettő lehet áldás és átok is: a konkrét és szellemi „túbuzgás” egyaránt.

A mi Urunk arra az igazságra helyezi a hangsúlyt, hogy Őnélküle senkik vagyunk.

Őnélküle halálba ragadt, kárba veszett az életünk; – akár fizikailag, akár szellemileg voltunk szorgalmasak; – de lehettünk akár „lusták” is; – a lényeget illetően mindegy.

Hiszen: – ha nem figyeltünk az Úrra; – ha nem éltünk az elkészített alkalmakkal; – ha nem fogadtuk el azt a „keveset”, ami a „legtöbb”, ami életünk örök alapja, hordozója, amit nem vehet el tőlünk senki, semmi, még a halál sem; – akkor Mártaként és Máriaként is káros életet éltünk, az itteni és az öröklétre nézve egyként.

Életünk csak az Úrban lehet áldássá.

Erre az egyre, Jézus Krisztusra épül fel minden áldás.

Őbenne szorgalmunk áldottá lesz, lustaságunk tevékeny életté.

Őnélküle viszont kínzó túlbuzgóság minden aktivitás, amivel megőrjítünk, puszta jóindulatból másokat (41–42).


(37) „Az, aki irgalmas volt hozzá.” (Lukács 10,25–37)

Akkor értjük meg ezt a példázatot, ha voltunk már nagy bajban, és AKADT OLYAN EMBER, AKI IRGALMAS VOLT HOZZÁNK; – konkrét, segítő, életmentő szeretettel. – 1. A keresztyénség egyik kulcsa: az irgalom. Az Isten irgalmas hozzánk, hiszen Jézus Krisztusban megváltott bennünket, hogy el ne vesszünk a saját irgalmatlanságunkban (János 3,16). Ezért mi is legyünk irgalmasok egymáshoz (János 13,17). – 2. Ez a példázat kemény: kimondja, hogy a vallásos ember irgalmatlanabb, mint egy „hitetlen”. – 3. Ez a példázat világos és konkrét, mert kimondja, hogy nem lehet úgy szeretni az Istent, hogy közben közömbös, vagy éppen irgalmatlan vagyok egy felebarátommal szemben. Nem igazolhatom az irgalmatlanságomat Istennel, Igékkel. – 4. A példázat szerint az a felebarátom, aki a látható közelemben bajban van, akit az útamba állított az Isten; – függetlenül attól, hogy az illető kicsoda. Az irgalom életet ment, ám hosszú távon már csak másra bízva tud gondoskodni a bajba jutottról, de aztán elengedi (35). A végső cél: a bajba jutott álljon saját lábára. Nem lehetek úgy irgalmas, hogy a sajátjaimat áldozom be másokért.

Józsué 18

505. dicséret

(37) „Az, aki irgalmas volt hozzá.” (Lukács 10,25–37)

 

Akkor értjük meg ezt a példázatot, ha voltunk már nagy bajban, és AKADT OLYAN EMBER, AKI IRGALMAS VOLT HOZZÁNK; – konkrét, segítő, életmentő szeretettel.

 

– 1. A keresztyénség egyik kulcsa: az irgalom.

Az Isten irgalmas hozzánk, hiszen Jézus Krisztusban megváltott bennünket, hogy el ne vesszünk a saját irgalmatlanságunkban (János 3,16).

Ezért mi is legyünk irgalmasok egymáshoz (János 13,17).

Hivatalosabban megfogalmazva: a keresztyénség az irgalom vallása, az irgalom kultúrája, az élő Isten megváltó szeretetéből következő életbe vetett hit, az örök életbe és az új életbe vetett hit.

 

– 2. Ez a példázat kemény: kimondja, hogy a vallásos ember irgalmatlanabb, mint egy „hitetlen”.

A vallás irgalmatlanná tesz, amely a saját igazáért embertelenné lehet.

 

– 3. Ez a példázat világos és konkrét, mert kimondja, hogy nem lehet úgy szeretni az Istent, hogy közben közömbös, vagy éppen irgalmatlan vagyok egy felebarátommal szemben; – főleg nem hivatkozhatok az embertelenség kapcsán vallási, tisztasági, elkülönülési, bármilyen kanonikus szabályra.

Nem igazolhatom az irgalmatlanságomat Istennel, Igékkel.

 

– 4. A példázat szerint az a felebarátom, aki a látható közelemben bajban van, akit az útamba állított az Isten; – függetlenül attól, hogy az embertársam kicsoda; – netán egészen más, mint én; – netán az ellenségem.

Az irgalom életet ment, ám hosszú távon már csak másra bízva tud gondoskodni arról, akit az Isten az útjába állított: még egy ideig a fogadóson keresztül gondját viseli, de aztán elengedi (35).

 

– 5. Tehát, megfordítom:

Mindenkihez nem tudok irgalmas lenni, mert akkor a világ összes nyomorúságát fel kellene vennem magamra.

Erre csak Isten képes.

Segíteni kell, és aztán szakszerű segítőkre kell bízni a bajba jutott embertársamat, akik majd megerősítik őt, hogy minden tekintetben saját lábra állhasson.

Ez a végső cél: a bajba jutott a saját lábára álljon, minden tekintetben.

Nem lehetek úgy irgalmas, hogy a sajátjaimat áldozom be másokért.

Ez a fajta irgalom „álirgalom”, valójában egy perverz és áruló kegyetlenség.


(21) „…kijelentetted…” (Lukács 10,21–24)

– 1. Amikor valami feltárul: világossá lesz annak magassága és mélysége, fontossága, lényege. Minden erőlködés, módszer, bölcsesség és okosság, minden magyarázat nélkül történik ez a csoda (21). Ez a kegyelem. Ezért elsősorban mondani kell az igazságot és nem magyarázni… – 2. A hit az Isten kegyelemének keze, amivel megragadhatjuk az Ő krisztusi ajándékát: a bűnbocsánatot, az új életet és az örök életet; – az üdvösséget. Isten kegyelme kijelenti azt a gyámoltalan gyermeki léleknek, ami elrejtett az emberi zsenialitás előtt: azt, hogy kicsoda Ő, és mennyire szeret bennünket, egyszülött Fiában (22). – 3. Boldogok vagyunk, hogy miénk ez a bizonyosság: az üdvösség és megváltás ajándéka. Nincs az a „király” és sikeres zseni, akinek többet adott volna az Úr, mint nekünk (23–24). Örüljünk, hogy az Ő gyermekei, az Ő tanítványai lehetünk; – másokért is reménységgel könyörögve (23–24). – 4. A gyerek képe csak ezen a ponton illeszkedik az üzenethez, hiszen a gyerek nagyon is gyarló. De a gyerek az egyetlen, aki tudja, hogy másra szorul; – ezt nem szégyelli. A gyerek az egyetlen, aki ebben a függő állapotában boldog; – örömét pedig leplezetlenül ki is mutatja (21).

Józsué 17

199. dicséret

(21) „…kijelentetted…” (Lukács 10,21–24)

EGY VILÁGHÍRŰ MÚZEUM termeit járva, az impresszionisták legnagyobb hatású alkotóinak eredeti munkáiban gyönyörködhettünk, valamikor tavaly.

Egyik remekmű követte a másikat.

Mindegyik ihletett.

A sok gyönyörűség között megálltunk a lányommal egy festmény előtt; – nem híres, nem közismert, nem sztárolt: – mégis lecövekeltünk ott, egymásra néztünk, biccentettünk: – ez igen!

Nem kellett magyarázni, értettük az alkotást, az üzenetét, a lényeget.

Mások lődörögve elmentek ugyanazon kép mellett, észre sem vették.

 

– 1. Amikor valami „feltárul”: – világossá lesz annak magassága és mélysége, fontossága, lényege.

Minden erőlködés, módszer, bölcsesség és okosság, minden magyarázat nélkül történik ez a csoda (21).

Ez a kegyelem.

Ezért elsősorban mondani kell az igazságot, és nem magyarázni…

 

– 2. A hit az Isten kegyelemének keze, amivel megragadhatjuk az Ő krisztusi ajándékát, a bűnbocsánatot, az új életet és az örök életet; – az üdvösséget.

Isten kegyelme kijelenti azt a „gyámoltalan gyermeki léleknek”, ami elrejtett az emberi zsenialitás előtt: – azt, hogy kicsoda Ő, és mennyire szeret bennünket, egyszülött Fiában (22).

 

– 3. Boldogok vagyunk, hogy miénk ez a bizonyosság: az üdvösség és megváltás ajándéka.

Nincs az a „király” és sikeres zseni, akinek többet adott volna az Úr, mint nekünk (23–24).

Örüljünk, hogy az Ő gyermekei, az Ő tanítványai lehetünk; – és ne gőggel örüljünk, hanem másokért is reménységgel könyörögve (23–24).

 

– 4. A gyerek képe csak ezen a ponton illeszkedik az üzenethez, hiszen a gyerek nagyon is gyarló.

De a gyerek az egyetlen, aki tudja, hogy másra szorul; – ezt nem szégyelli.

A gyerek az egyetlen, aki ebben a függő állapotában boldog; – örömét pedig leplezetlenül ki is mutatja (21).


(20) „…nevetek fel van írva a mennyben.” (Lukács 10,17–20)

Azért néha úgy MEGMAR EGY-EGY „KÍGYÓ”, „skorpió”, hogy csak később kapok észbe, amikor már nagyon fáj, és zsibbad a szívem, az életem tőle (19). Sokszor keresztyén testvér mar. Valójában nem ő támad, hanem a gonosz (Efezus 6,12). Sajnos, én sem vagyok különb. Már zsigerből visszamarok. Nem jó ez így. – 1. Hatalmat adott nekünk az Úr! Ez a hatalom azonban nem a mi hatalmunk, hanem az Úr Jézus Krisztus hatalma. Az Úr Jézus Krisztus hatalma megváltó hatalom. A miénk pedig szolgáló hatalom. – 2. Jézus Krisztus feltámadása, ezzel a megváltó hatalommal, legyőzte a halált, a gonoszt, minden „kígyót, skorpiót”, minden ártó ellenséges hatalmasságot (18). – 3. Igen, Jézus hatalmat adott nekünk minden „skorpió” felett. Ez többet jelent, mint tényleges győzelmet a „skorpiók” felett. Ez azt jelenti, hogy belémmarhatnak a „skorpiók”, bele is halhatok, és mégsem veszhetek el, megtart az én Uram. Semmi sem árthat azoknak, akiknek a feltámadott Jézus Krisztus az Uruk (19). Pont ezt hangsúlyozza Jézus Krisztus a dicsekvő tanítványoknak (20).

Józsué 16

499. dicséret

(20) „…nevetek fel van írva a mennyben.” (Lukács 10,17–20)

Azért néha úgy MEGMAR EGY-EGY „KÍGYÓ”, „skorpió”, hogy csak később kapok észbe, amikor már nagyon fáj, és zsibbad a szívem, az életem tőle (19).

Sokszor keresztyén testvér mar.

Valójában nem ő támad, hanem a gonosz (Efezus 6,12).

Sajnos, én sem vagyok különb.

Már zsigerből visszamarok.

Nem jó ez így.

 

– 1. Hatalmat adott nekünk az Úr!

Ez így van.

Ez a hatalom azonban nem a mi hatalmunk, hanem az Úr Jézus Krisztus hatalma.

Ezért mi csak alázattal élhetünk ezzel a hatalommal.

Ez a hatalom szolgáló, gyógyító, Istent dicsőítő, az embereket gyámolító hatalom.

Az Úr Jézus Krisztus hatalma megváltó hatalom.

A miénk pedig szolgáló hatalom.

 

– 2. Jézus Krisztus feltámadása, ezzel a megváltó hatalommal, legyőzte a halált, a gonoszt, minden „kígyót, skorpiót”, minden ártó ellenséges hatalmasságot; – mindazokat, akik nem szolgálnak, hanem rombolóan uralkodnak mindenütt.

Jézus Krisztus végérvényesen legyőzte a gonoszt, és minden ártó hatalmat.

A világ ellensége lezuhant, összetört, hatalma megtört.

A hit szeme ezt olyan világosan látja, mint a villámlást az égboltozaton. (18).

 

– 3. Jézus Krisztus tanítványai azonban szolgáló hatalmat kaptak.

Ez a hatalom nem egyenlő az Úr hatalmával.

Visszatetsző az a dicsekvés, és gyanús, amellyel a tanítványok visszatérnek, és harsogó örömmel jelentik, hogy az ördögök is engedelmeskednek nekik.

Persze a tanítványok ügyesen betartják az előírt „teológiai játékszabályokat”, látszólag alázatosak, az Úr nevére hivatkozva beszélnek hatalmukról (17).

 

– 4. Igen, Jézus hatalmat adott nekünk minden „skorpió” felett.

Ez többet jelent, mint tényleges győzelmet a „skorpiók” felett.

Ez azt jelenti, hogy belémmarhatnak a „skorpiók”, bele is halhatok, és mégsem veszhetek el, megtart az én Uram.

Semmi sem árthat azoknak, akiknek a feltámadott Jézus Krisztus az Uruk (19).

Pont ezt mondja Jézus Krisztus a dicsekvő tanítványoknak: ne a látványos győzelmeknek, a diadalmas keresztyénségnek örüljenek, és ne is erre törekedjenek, hanem annak örüljenek, hogy helyük van a mennyben (20).

Isten dicsőségét, a nekik adott krisztusi hatalmat is így tudják szolgálva tovább adni a világ sokféle nyomorúságában; – és közben adathatnak a rajtuk túlmutató csodák is.


(1) „…elküldte őket maga előtt kettesével…” (Lukács 10,1–16)

A tanítványokat kettesével küldte ki az Úr az ottani városokba, mégpedig úgy, hogy Ő előttük járt. Nem mindenhová mentek, hanem ahová az Úr menni készült, elsőként a városokba, oda, ahol sokan laktak (1). Több tény is bátorította őket az elindulásban és a szolgálatban. Egyrészt az, hogy maga az Úr vezette őket. Másrészt az, hogy egy másik testvér velük ment, aki tényleg testvér volt, ugyanúgy szolga, és nem egy okoskodó, észt osztó, fintorgó „vezér”; – így imádkozva egymást erősítették, óvták az úton. Jézus rámutatott arra is, hogy munkájuk áldott lesz, hiszen az aratnivaló sok. Ne a mondat második felét halljuk meg mindig, hanem az elsőt: sok lesz az aratnivaló, sok lesz a termés, nem hiábavaló a szolgálat (1Korinthus 15,58). Lesz munkás is. Lám, itt már hetvenkettő áll be a szolgálatba a tizenkettő mellett. Csak ezzel a reménységgel szabad elindulni (1–2). Kellenek is ezek a felülről nyert bíztatások, mert bárányokként kell a farkasok közé menni, semmi emberi tarisznyát és trükköt nem kell vinni, csak krisztusi békességgel szólni kell és cselekedni. Az eredményt sem kell kierőszakolni, hanem „tovább kell menni” (3–12).

Józsué 15

257. dicséret

(1) „…elküldte őket maga előtt kettesével…” (Lukács 10,1–16)

 

– 1. A tanítványokat kettesével küldte ki az Úr az ottani városokba, mégpedig úgy, hogy Ő előttük járt.

Nem mindenhová mentek, hanem ahová az Úr menni készült, elsőként a városokba, oda, ahol sokan laktak (1).

 

– 2. Több tény is bátorította őket az elindulásban és a szolgálatban.

Egyrészt az, hogy maga az Úr vezette őket.

Másrészt az, hogy egy másik testvér velük ment, aki tényleg testvér volt, ugyanúgy szolga, és nem egy okoskodó, észt osztó, fintorgó „vezér”; – így imádkozva egymást erősítették, óvták az úton.

Egy ilyen testvér elég lenne mellénk a gyülekezetben is, legalább egy: van, vedd észre, becsüld meg!

Jézus rámutatott arra is, hogy munkájuk áldott lesz, hiszen az aratnivaló sok.

Ne a mondat második felét halljuk meg mindig, hanem az elsőt: sok lesz az aratnivaló, sok lesz a termés, nem hiábavaló a szolgálat (1Korinthus 15,58).

Lesz munkás is.

Lám, itt már hetvenkettő áll be a szolgálatba a tizenkettő mellett.

Csak ezzel a reménységgel szabad elindulni (1–2).

 

– 3. Kellenek is ezek a felülről nyert bíztatások, mert:

– bárányokként kell a farkasok közé menni;

– semmi emberi tarisznyát és trükköt nem kell vinni;

– csak krisztusi békességgel szólni kell és cselekedni;

– és az eredményt sem kell kierőszakolni, hanem „tovább kell menni” (3–12).

 

– 4. Azért gondolkodjunk el azon, hogy mi nem maradunk bárányok a farkasok között…

Mi nem vállaljuk a „bárányság” életveszélyét, kockázatát.

Talán nem is mindig kell.

Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen igaz bárány (János 1,29).

A parancs mégis így hangzik.

Bizony báránylelkületre lenne szükség.

Ez a világ csak így lehetne áldottabb.

Mi azonban, direkten, vagy fifikásan, de olyan pillanatok alatt a másikba marunk, hogy még a világi farkasok is elbújhatnak mellettünk.

 

– 5. Érdemes lenne ujjhegyre szedni az Úr által meghatározott szolgálat szabályait:

– Ne vigyetek semmit, se ételt, se cuccot, se módszert; – az Úrban bízzatok (4).

– Ne köszöntsetek útközben senkit, azaz ne legyetek tolakodók, erőszakosak (4).

– Ahová betértek, ott fogadjátok el az ottaniakat; – békességet vigyetek, és ne dúljatok fel semmit; – viszont bátran fogadjátok el azt, amit adnak, mert méltó minden munkás a maga bérére (7).

– Ne járjatok házról házra. Nem mindenkit, hanem a fontosabb helyeket kell felkeresni, és onnan viszik majd tovább mindenfelé az ügyet (7). De nem is mindenkié a hit. A „mindenki” nem lehet a mi célunk, esetleg csak Istené. A „mindenkit” csak erőszakkal és megfélemlítéssel lehet megszólítani.

– Cselekedjetek és szóljatok szentlelkes hatalommal, és ne foglalkozzatok az eredménnyel, ne vitatkozzatok senkivel, hanem menjetek tovább onnan, ahol nem fogadtak be titeket (9–11).

Mi valahogy az ellenkezőjét cselekedjük ezeknek a pontoknak.

Miért?


Oldalak