Az Ige mellett

(30) „Én álruhába öltözöm…” (1Királyok 22,29–40)

SOKFÉLE ÁLRUHÁNK VAN (30). – 1. Konfliktusok, harcok, félelmek között gyakran öltünk álruhát, önmagunkat és érdekeinket védve, a felelősséget a másikra hárítva. Áháb, északi király is álruhába öltözött, amikor Josáfáttal, a déli királlyal együtt indultak a döntő ütközetbe, az arám király ellen. Álruhát akkor öltünk, ha bajban vagyunk, és a magunk erejével és ügyeskedésével, sok mindent bevetve akarjuk, akár haszonnal megúszni a dolgokat, miközben a másik sorsa nem érdekel bennünket, csak saját magunk ügye. Áhábot sem érdekelte, „bajtársa”, Jósáfát, akit egyébként ő vitt bele ebbe a harcba (29–33). – 2. Az álruha azonban nem segít, nem óv, legfeljebb egy ideig rejthet el. Isten elől azonban nem lehet elrejtőzni (Zsoltárok 139,7). Amikor találomra meghúzták az íjat és eltalálták Áháb királyt, aki lassan, harci kocsiján állva, nyomorúságosan elvérzett, akkor az nem véletlen volt, hanem az Úr jogos ítélete, amelyet Isten kijelentése figyelmeztetően jelzett számára (34–38). – 3. Elvérzik az életünk, ha hamis, hazug álruhákat öltünk a krisztusi új ruha helyett (Efezus 4,24).*

Róma 5,1–11

1. zsoltár

* Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Elvérzik az életünk, ha hamis, hazug álruhákat öltünk a krisztusi új ruha helyett (Efezus 4,24).

Mégpedig olyan nyomorultul, ahogy Áháb elvérzett: egyre hevesebb harcban haldoklott, harci kocsiján kényszerült állni, még utolsó perceiben sem adatott neki nyugalom (35).

Sajnálom őt.

Áldott legyen az Isten, hogy nem az ítéletes, hanem az üdvösséges ígéret teljesedett be Jézus Krisztusban.


(14) „…csak azt fogom mondani, amit az Úr mond nekem.” (1Királyok 22,1–28)*

HOGYAN HIRDETHETJÜK MA AZ ÚR ÜZENETÉT? Míkájehú próféta esete segít a válasz megfogalmazásában – 1. Csak azt mondhatjuk tovább, amit Isten Igéjéből kaptunk, megértettünk, megragadtunk (14). – 2. Soha nem szólhatunk úgy az Úr nevében, hogy direktben tetszeni, vagy beolvasni akarunk másoknak, mert mindkét esetben olcsó módon kiszolgáljuk a hallgatókat, vagy saját magunk gyarló emberi indulatát. Nem akarunk sem kedvezni, tetszeni, sem dorgálni, mert egyik módon sem akarunk szándékosan hatni (13–16). – 3. Az Úr nevében mondott szavainkért vállaljuk a felelősséget, azért megaláztatást, szenvedést is elhordozunk, noha soha senkiről nem mondjuk ki, hogy a másik hamis próféta, és csak mi vagyunk az igazak. Ezt majd az Úr nyilvánvalóvá teszi (18–28). – 4. Nem konkrét ügyekben mondunk tanácsot az Úr nevében, miszerint menj, vagy ne menj, ezt tedd, vagy azt tedd! Ugyan kivételes esetben erre is vonatkozhat a prófécia. Isten általunk közölt beszéde azonban arra a lelkületre mutat rá, amit eleve megítél az Isten, ami hitetlen, gonosz, halálos, „áhábi”… (1–8).

Róma 4,13–25

349. dicséret

A teljes igemagyarázat:

HOGYAN HIRDETHETJÜK MA AZ ÚR ÜZENETÉT?

Míkájehú próféta esete segít válasz megfogalmazásában

– 1. Csak azt mondhatjuk tovább, amit Isten Igéjéből kaptunk, megértettünk, megragadtunk.

Vagyis nem látomás és egyéb csodás módon, hanem szentlelkes értelemmel befogadott üzenetet adhatunk tovább, amely személyessé lett számunkra is.

Az üzenet így csak akkor adatik, ha naponta tanulmányozzuk az Úr üzenetét, és hitünk egyre érettebbé fejlődik (14).

– 2. Soha nem szólhatunk úgy az Úr nevében, hogy direktben tetszeni, vagy beolvasni akarunk másoknak, mert mindkét esetben olcsó módon kiszolgáljuk a hallgatókat, vagy saját magunk gyarló emberi indulatát.

Nem akarunk sem kedvezni, tetszeni, sem dorgálni, mert egyik módon sem akarunk szándékosan hatni (13–16).

– 3. Az Úr nevében mondott szavainkért vállaljuk a felelősséget, azért megaláztatást, szenvedést is elhordozunk, noha soha senkiről nem mondjuk ki, hogy a másik hamis próféta, és csak mi vagyunk az igazak.

Ezt majd az Úr nyilvánvalóvá teszi, nemcsak az események alakításában, hanem Őtőle kapott erőnkben, hitelességünkben, szelíd határozottságunkban is (18–28).

– 4. Nem konkrét ügyekben mondunk tanácsot az Úr nevében, miszerint menj, vagy ne menj, ezt tedd, vagy azt tedd!

Ugyan kivételes esetben erre is vonatkozhat a prófécia.

Isten általunk közölt beszéde azonban arra a lelkületre mutat rá, amit eleve megítél az Isten, ami hitetlen, gonosz, halálos, „áhábi”… (1–8).

* A teljes igemagyarázat:

HOGYAN HIRDETHETJÜK MA AZ ÚR ÜZENETÉT?

Míkájehú próféta esete segít válasz megfogalmazásában

– 1. Csak azt mondhatjuk tovább, amit Isten Igéjéből kaptunk, megértettünk, megragadtunk.

Vagyis nem látomás és egyéb csodás módon, hanem szentlelkes értelemmel befogadott üzenetet adhatunk tovább, amely személyessé lett számunkra is.

Az üzenet így csak akkor adatik, ha naponta tanulmányozzuk az Úr üzenetét, és hitünk egyre érettebbé fejlődik (14).

– 2. Soha nem szólhatunk úgy az Úr nevében, hogy direktben tetszeni, vagy beolvasni akarunk másoknak, mert mindkét esetben olcsó módon kiszolgáljuk a hallgatókat, vagy saját magunk gyarló emberi indulatát.

Nem akarunk sem kedvezni, tetszeni, sem dorgálni, mert egyik módon sem akarunk szándékosan hatni (13–16).

– 3. Az Úr nevében mondott szavainkért vállaljuk a felelősséget, azért megaláztatást, szenvedést is elhordozunk, noha soha senkiről nem mondjuk ki, hogy a másik hamis próféta, és csak mi vagyunk az igazak.

Ezt majd az Úr nyilvánvalóvá teszi, nemcsak az események alakításában, hanem Őtőle kapott erőnkben, hitelességünkben, szelíd határozottságunkban is (18–28).

– 4. Nem konkrét ügyekben mondunk tanácsot az Úr nevében, miszerint menj, vagy ne menj, ezt tedd, vagy azt tedd!

Ugyan kivételes esetben erre is vonatkozhat a prófécia.

Isten általunk közölt beszéde azonban arra a lelkületre mutat rá, amit eleve megítél az Isten, ami hitetlen, gonosz, halálos, „áhábi”… (1–8).


(21) „…kisöpörlek téged.” (1Királyok 21,17–29)

AZ ÍTÉLETRŐL. – 1. Nábót szőlője veteményeskert méretű volt (2). Áháb mégis megkívánta azt, gyilkolt érte, hogy birtokba vehesse, pedig volt már neki bőven (17–19). Ez a bűn: nem ismeri a megelégedettséget, mindig több kell neki, ezért mindenre képes, mindent beáldoz, semmi sem szent előtte. – 2. Illés prófétát nem a saját indulata vezeti Áháb királyhoz, hanem Isten küldi őt, hogy súlyos üzenetét, az Úr ítéletét meghirdesse az önző, istentelen, bálványozó királynak (19–26). – 3. Az ítélet lényege: Az Úr tartja fenn magának, nem hagyja büntetés nélkül a bűnt, ezért vigyázzunk, hogy mit művelünk egymással ezen a világon, mert a szemetet összesepri a rend Istene. Lesz számonkérés, lesz „elbeszélgetés”! – 4. Ez még akkor is igaz, ha Jézus Krisztusban számolhatunk a bűnbocsánattal, kegyelemmel, ahogy Áháb király is, bűnbánatot tartva irgalomban részesült (27–29). Szóval, ennek ellenére, lesz elbeszélgetés odaát, mert Isten tisztázza velünk, mi mindent okoztunk másoknak, beleértve azt is, amit mi észre sem vettünk, a másik meg csendesen, hosszú kínok között belehalt ilyen vagy olyan tőrvetéseinkbe. Nem is beszélve arról, hogy saját bűneink sokakat, nemzedékeket nyomoríthatnak meg (22; 29). – 5. Ne játsszuk ki egymás ellenében Isten kegyelmét és ítéletét. Isten kegyelme rendet teremt, és az irgalom ölelése kívánja a dolgok tisztázását. Ahol pedig még bűnbánat sincs, ott nagy a „kár”! De megnyugtató az, hogy Isten rendezi a dolgokat (Róma 12,19), tehát mi megbocsáthatunk!

Róma 4,1–12

32. zsoltár


(2) „Add nekem a szőlődet…” (1Királyok 21,1-16)

MENNYBE MENT URUNK, JÖJJ VISSZA MIELŐBB! – 1. Áldott légy, Urunk, mert feltámadtál, mert Te vagy az Úr! Igéd és Lelked által mi minden körülmények között tudjuk, hogy Te vagy az Úr! A Te erőddel kitartunk (Filippi 4,13). – 2. De nagyon várunk, hogy teljessé, maradéktalanná tedd, amit elkezdtél. Ugyanis még mindig sok az olyan eset, mint ami Nábóttal történt: soha nem elég, amink van; mindig több kell; ezért megkívánjuk a másét; duzzogunk, ha nem lehet a miénk; aljas módon megrágalmazzuk és megkövezzük a másikat, mintha mi tökéletesek lennénk; és gond nélkül birtokba vesszük a másét; még meg is magyarázzuk, hogy ezt miért lehet… – 3. Áldott légy, hogy ennek ellenére mégis Te vagy az Úr, mert mindenben, ami ennek ellenkezője, az a Te áldó jelenléted bizonysága. Minden elégedettségben, hálaadásban, hűségben, önzetlenségben, lemondásban, önmegtagadásban, segítő szeretetben, másik melletti kiállásban Te mozdulsz, aki nemcsak a mennyben vagy, hanem közöttünk is!

Róma 3,21–31

358. dicséret


(42) „…kiengedted kezedből ezt az embert…” (1Királyok 20,23–43)*

Isten ereje emberi engedelmeséggel lesz áldott. Isten mindent megtett népéért, győzelmet ajándékozott nekik. Isten népe mégis elfogadja a legyőzött, ellenséges, de megijedt, bujkáló arám király hazugul diplomatikus szövetségét. Isten népe „irgalomra” hivatkozva nem él az Ura által készített győzelemmel. Legyünk bizalmatlanok azokkal, akikről az Isten kijelentette, hogy mindig kárunkra lesznek. Ne a magunk, hanem az Ő ügye érdekében; – mert, ha nem ezt tesszük, hűtlenségünk ítéletet érdemel. Kiengeded kezedből az Úr győzelmet ajándékozó kegyelmét, irgalom címén? Hagyod, hogy rászedjenek? Hagyod veszni az Úr ügyét? (35–43) Kell az irgalom; – de Krisztus irgalmából élhetünk mindnyájan; – hogy kölcsönösen irgalmasak lehessünk; – egyébként csak rászedjük egymást, és visszaélünk az Úr irgalmával.

Róma 3,1–20

217. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Tipikus, mai, vallási köntösbe öltöztetett emberi ostobaság, hitetlenség az, amit itt olvasunk.

– 1. Veszítettünk, de nekünk győzni kell!

Ezért embereket istenítve, emberi stratégiák alapján, de ha kell, vallásos technikákkal is, elkezdünk erőlködni; – hogy győzzünk, hogy mi győzzünk!

Gyakran vallásos tévelygések mentén erőlködünk, mint itt az arámok, és vezérük, Benhadad, megkülönböztetve a hegyek és a síkságok istenét.

Benhadad valóban erős, hatalmas csapatot szervezett az új ütközetre, amely mellett eltörpült Isten népének csapata (23–27).

– 2. Isten azonban prófétát küldött, és népe számára nyilvánvalóvá tette, hogy nem az emberi erő és lelemény dönti el a dolgok kimenetelét, hanem csakis az Úr ereje, kegyelme és akarata (28–35).

Isten pedig győzelmet ad az arámok nagy serege felett, hogy megtudják ezek: Isten az Úr, miközben saját népe is erősödik hitében.

– 3. Isten ereje azonban az emberi engedelmeséggel lesz áldott.

Isten mindent megtett népéért, győzelmet ajándékozott nekik.

Isten népe mégis elfogadja a legyőzött, ellenséges, de megijedt, bujkáló arám király hazugul diplomatikus szövetségét.

Isten népe „irgalomra” hivatkozva nem él az Ura által készített győzelemmel.

Legyünk bizalmatlanok azokkal, akikről az Isten kijelentette, hogy mindig kárunkra lesznek.

Ne a magunk, hanem az Ő ügye érdekében; – mert, ha nem ezt tesszük, hűtlenségünk ítéletet érdemel.

Kiengeded kezedből az Úr győzelmet ajándékozó kegyelmét, irgalom címén?

Hagyod, hogy rászedjenek?

Hagyod veszni az Úr ügyét? (35–43)

Kell az irgalom; – de Krisztus irgalmából élhetünk mindnyájan; – hogy kölcsönösen irgalmasak lehessünk; – egyébként csak rászedjük egymást, és visszaélünk az Úr irgalmával.


(13) „…akkor megtudod, hogy én vagyok az Úr!” (1Királyok 20,1–22)

Áháb nagy nyomorúsága a felesége, Jezábel volt, aki nem közel vitte, hanem eltávolította az Úrtól. A bűn azonban Áhábé, mert hallgatott rá. Hívő házastársat adj nekünk Urunk, akivel egy életen át, hűséges örömben Téged követhetünk! Pedig Áháb többször kapott kegyelmi időt az Úrtól. Az arám, II. Benhadad király hatalmas seregét legyőzhette a kis Áháb király; nem azzal, hogy először szorult helyzetében bölcsen enged a követeléseknek (1–6); nem is azzal hogy másodszor a totális kifosztásnak határozottan ellent áll (6–12); nem is azzal, hogy ügyes stratégiával harcol (14–21); hanem azzal, hogy az Úr vezette Áháb királyt győzelemre, kis seregén kegyelmével könyörült, hogy ezáltal megtapasztalja és felismerje az Úr hatalmát. Minden győzelmünk alázatra és hálaadásra, hitünk erősödésére adatott nekünk; és minden kudarcunk ugyancsak. Nem mámorosodhatunk meg sikereink csúcsán, sem fájdalmaink és kudarcaink mélységein, ahogy Benhadad lerészegedett már előre vedelve a győzelemre (16).  Mindkettő: áldás és próba, hitre hív, a reménységet érleli, az Úr ismeretét kínálja.

Róma 2,17–29

153. dicséret


(14) „Nagyon buzgólkodtam az Úrért…” (1Királyok 19,9–21)

ILLÉS NAGYON BUZGÓ. – 1. Aki pedig nagyon buzgólkodik, az észre sem veszi, hogy „árad”, így kárt okozva „elönti” mások életét, miközben ő maga is megfárad, és önmagát sajnálgatva veregeti a saját vállát, úgy gondolva, már csak egyedül ő maradt hűséges az Úrhoz. Pedig vannak ott még sokezren (9–18). – 2. Tisztelem Illés buzgóságát, de az Úr jelenlétére, és nem a mi lánglelkű buzgóságunkra van szükség; – vagyis ne a mi lelkünk buzogjon, hanem az Isten Lelke! Isten nem szaggat, nem tördel, nem „árad”, nem lángolva perzsel és éget, hanem a halk, szelíd szóban van jelen (11–12). Ez a szó azonban szíven üt, talál, megtalál, megtart! – 3. Egy harsány világban mi látványos, buzgó, pörgő keresztyénséget akarunk: – „síppal, dobbal, nádihegedűvel”; – profi módszerekkel, szervezőkkel, alkalmakkal, tömegekkel; – adott esetben szigorú, elizeusi prófétai lelkekkel, akik az „ökör erejével” odamondják az Úr Igéjét (19–21). Semmirevalónak tartjuk a szelíd szót. Jézus Krisztus ilyen volt? (Ézsaiás 42,2)*

Róma 2,11–16

100. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – 4. Jézus Krisztusról így szól a prófécia: „Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki…” (Ézsaiás 42,2; Máté 12,7–21)

Az Ő buzgósága nem az öntömjénezésben, hanem az önmegtagadásban lett áldássá, egészen a megváltó keresztig, a húsvéti üres sírig.


(1) „…amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal…” (1Királyok 19,1–8)

EGYÉBKÉNT TÉNYLEG „ELÉG” VOLT! (4) – 1. Amibe igazán bele lehet fáradni, az maga a puszta tény, a bűnrontotta világ „hasadtsága”, ahol vagy „megöljük” egymást valamiként, vagy a mindent összemosó szennyes áradatba fulladunk bele. Ez a „vagy–vagy”. Minden vita, veszekedés, harc, háború igazából erről szól. – 2. Ebben a nyomorúságban hirdetjük, hogy mi vagyunk az igaz próféták, és a másik a hamis, mi vagyunk az igaz hívők, a másik csak vallásos; – most nem is megyek tovább ebben. Engem is kérdeztek már régebben vendég–gyülekezet tagjai, hogy a mi gyülekezetünk hívő, vagy csak „református”. Nem tudtam, mit feleljek hirtelen, de azért ösztönösen védekező állásba helyezkedtem, mielőtt felemlik a „kardjaikat” és lekaszabolnak. – 3. De éppen ebben a káoszban, minket is körülvevő „harcban” kell Illés erőtlen erejével hirdetni: Az Úr az Isten, aki Jézus Krisztusban megváltott, aki lehajolt megfáradt és még tiszta tankegyességünkben is foltos életünkhöz; – felemelt minket, magához ölelt, megetetett, erőt adott, kellő időben pedig hazahív.*

Róma 2,1–10

93. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Boldog, aki hadakozás helyett le tud roskadni ez előtt az Úr előtt, hogy aztán az Ő kegyelmében megerősödve, Őt hirdethesse és élhesse.

Nem a másik ellen harcolunk, hanem az Urat hirdetjük.

Az igaz és hamis prófétákat többek között ez különbözteti meg egymástól.


(39) „Az Úr az Isten!” (1Királyok 18,20–46)

HOGYAN, KINEK MUTATJA MEG MAGÁT AZ ÚR! – 1. – Illés itt önhitt: egyedül én maradtam meg az igaz hitben (22). – Illés itt kegyetlenül radikális! Nagy kérdés, mikor a „vagy–vagy” végleteiben lehet hűségesen szolgálni az Urat (21), és mikor az Óbadjáhú féle árnyaltabb, de hitelesebb hűség a járható út, amit ugyanúgy megáldhat az Isten (18,3–4). – Illés gőgösen gúnyolni kezdte a tehetetlen Baal prófétákat (27), látva a maga sikerét; később azonban már ő is hívő emberhez méltatlan, tehetetlen depresszióban kesergett (19,4). – 2. Isten azonban Illés méltatlansága ellenére is megmutatta a maga hatalmát és az idegen istenek totális tehetetlenségét. Ez itt a lényeg: sokan megtudták akkor is, hogy az Úr az Isten (36–40). – 3. Akkor így mutatta meg Isten az Ő kizárólagos hatalmát, ma másként teszi ezt. Akkor ott volt az Isten, ahol tűz csapott le az oltárra, és megemésztette, nemcsak az áldozati állatot, hanem a hívő sereg „kegyes indulata” által a hamis Baal prófétákat is (36–40). Ma csakis ott van az Isten, ahol a krisztusi szeretet tüze melegít; – nem éget, végképp nem elemészt. Mert sem az Úrért, sem másokért nem kell emésztődve lángolni! Végképp nem kell értelmetlen áldozatokat hozni! Nem kellenek az olcsó csodamutatványok sem, ahol a víz is meggyullad! (34–35) Jézus Krisztus áldozata elég!

Róma 1,16–32

206. dicséret


(3) „…Áháb hívatta Óbadjáhút, a palota felügyelőjét…” (1Királyok 18,1–19)

Egy Óbadjáhú nevű „hivatalnok” fontos tisztséget töltött be az istentelen Áháb király mellett, hiszen a közvetlen bizalmasa volt, királyi palotájának felügyelője (3). Mégis, ez az Óbadjáhú komoly hívő ember volt, aki igaz istenfélelemben élte az életét, és ezért kockázatokat is vállalt. Egyrészt akkor, amikor Áháb felesége, Jezábel megölette az Úr prófétáit, Óbadjáhú száz prófétát rejtett el, táplált és mentett meg (4). Másrészt pedig, amikor találkozott Illés prófétával, akit Áháb király halálra üldözött, akkor vállalta azt a kockázatot, hogy Illés próféta kérésére bejelentse őt a királlyal való találkozóra (7–15). Óbadjáhú bízott abban, hogy Illés valóban megjelenik a király előtt, és Isten majd hatalmasan cselekszik általa ebben a nyomorult helyzetben, könyörülve az északi országrész még megmaradt, hűségesen hívő, de rejtőzködni kénytelen népén. Lám, nem lett mindenki hitetlen Izráelben, Áháb idején sem. De túl kellett élni ezeket az időszakokat is. Vannak olyan helyzetek, amikor rejtőzködve, az adott rendszerben túlélve szolgálva, de azt nem kiszolgálva élhetünk az Isten dicsőségére, miközben nem sántikálunk kétfelé (21), de nem is megyünk esztelenül és értelmetlenül a falnak.

Róma 1,1–15

298. dicséret


(9) „…gondoskodjék rólad.” (1Királyok 17)*

Isten gondoskodásáról olyan gyönyörű prédikációt lehet mondani Illés és a sareptai özvegyasszony története alapján, amiben ott van a mi erőfeszítésünk dicsérete is: csak indulj, tedd a dolgod, becsüld meg a keveset, és ne a halálra tekints, hanem reménységgel a mai napra, Isten meg gondoskodik a holnapról, mert nem fogy ki az olajoskorsó, és nem fogy el az erő (12–16). Ez így is van! Ez krisztusi ígéret (Máté 6,31-34). Vegyük nagyon komolyan! De ha nem tenné is ezt, ha konkrétan nem segítene nekünk, mi akkor is tudjuk, hogy Ő az Úr (Dániel 3,18), aki Jézus Krisztusban legyőzte a halált, tehát ha leterítene bennünket sokféle éhség és szomjúság, betegség, emberi kegyetlenség, akkor is tudjuk, hogy az Isten végérvényesen gondoskodott rólunk a feltámadott Jézus Krisztusban (1Mózes 22,14).

Filippi 4,10–23

193. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

ISTEN GONDOSKODIK.

– 1. A legistentelenebb időkben az Úr gondoskodik népéről, mindig küld prófétát, küldi emberét, akin keresztül felrázza népét, és ébredést ajándékoz.

Áháb király idejében Illést küldte az Úr.

Most is érett a helyzet: nagyon várjuk már az ébredést, könyörgünk érte.

– 2. Isten gondoskodik küldöttjéről, csodálatos módon is: eteti, itatja a szűkös időkben (1–7), olyan helyre küldi, ahol mások gondoskodnak róla (8–16), és ő maga is mennyei erőkkel tehet csodát (17–24).

– 3. Isten gondoskodásáról olyan gyönyörű prédikációt lehet mondani Illés és a sareptai özvegyasszony története alapján, amiben ott van a mi erőfeszítésünk dicsérete is: csak indulj, tedd a dolgod, becsüld meg a keveset, és ne a halálra tekints, hanem reménységgel a mai napra, Isten meg gondoskodik a holnapról, mert nem fogy ki az olajoskorsó és nem fogy el az erő (12–16).

Ez így is van!

Ez krisztusi ígéret (Máté 6,31-34).

Vegyük nagyon komolyan!

– 4. De ha nem tenné is, mi akkor is tudjuk, hogy Ő az Úr (Dániel 3,18), aki Jézus Krisztusban legyőzte a halált, tehát ha leterítene bennünket sokféle éhség és szomjúság, betegség, emberi kegyetlenség, akkor is tudjuk, hogy az Isten végérvényesen gondoskodott rólunk a feltámadott Jézus Krisztusban (1Mózes 22,14).

– 5. Az egyik filmélményem jelenete jut eszembe: „Szerelem és halál”.

A film maga szatíra, de sok elgondolkodtató elemmel.

A film végén a kivégzésére váró főszereplőnek megjelenik egy angyal, aki kijelenti neki, hogy ne féljen, mert a cár végül kegyelmet ad neki, és nem fogják kivégezni.

Megnyugodva, mosolyogva áll a kivégzőosztag elé, nem lesz semmi baj: aztán vezényszavak, sortűz és halál.

Az elhomályosodott kép fölött csak a kiáltást halljuk: „Becsaptak!” – ugyanis lelőtték.

Jézus Krisztus feltámadott.

Isten soha nem csap be.

Lelőhetnek, leteríthetnek, de nem csaphatnak be.

Ezt is vegyük komolyan.


(15) „Ászának, Júda királyának a harmincegyedik évében lett Omri Izráel királya…” (1Királyok 16,15–34)*

ÁSZÁ KIRÁLY URALKODÁSA NEM VOLT TÖKÉLETES, DE ISTEN KEGYELME ÁLTAL ÁTÖLELT IDŐSZAK VOLT. – 1. Ezt akkor látjuk, ha arra tekintünk, ami közben az északi országrészben történt, ahol istentelen királyok, a bálványozó Jeroboám útján járva egymást is halomra gyilkolták. Csak ítéletesen lehet szólni róluk. Ezek mindent elkövettek, amit rossznak látott az Úr (7).** – 2. Emberileg azt is mondhatnánk, hogy azok az északi királyok, akik Ászá, déli király alatt uralkodtak, egyre mélyebbre süllyedtek (29–34). Isten nélkül egyre mélyebbre jutunk, egészen az elveszett állapot rettenetéig. – 3. Innen nézve, minden tökéletlensége ellenére is reménnyel teli a déli országrész állapota. Itt látszik, minden nyomorúság ellenére is, az Úr jelenléte, kegyelme. Ezt lássuk meg ma is az egyházban! Nem kritika kell, hanem imádság és hitből, reménységből, szeretetből fakadó krisztusi cselekvés. Merjük Jézus Krisztus felől szemlélni az eseményeket, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).

Filippi 4,1–9

122. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Az Ászá, júdai király alatt uralkodó izráeli királyok listája:

Ászá, Júda királya (Kr. e. 911–870 uralkodásának ideje 41 év)

Jeroboám, Izráel királya (Kr. e. 931–910 uralkodásának ideje 22 év)

Nádáb, Izráel királya (Kr. e. 910–909 uralkodásának ideje 2 év)

Baasá, Izráel királya (Kr. e. 909–886) uralkodásának ideje 24 év)

Élá, Izráel királya (Kr. e. 886–885) uralkodásának ideje 2 év)

Zimri, Izráel királya (Kr. e. 885 uralkodásának ideje 7 nap)

Tibni, Izráel királya (Kr. e. 885–880 uralkodásának ideje 6 év, Omrival együtt pártoskodva)

Omri, Izráel királya (Kr. e. 885–874 uralkodásának ideje 18 év, ebből Tibnivel együtt pártoskodva hat évet)

Áháb, Izráel királya (Kr. e. 874–853 uralkodásának ideje 22 év)

** Emberileg azt is mondhatnánk, hogy azok az északi királyok, akik Ászá, déli király alatt uralkodtak, egyre mélyebbre süllyedtek, és amikor azt gondolnánk, hogy innen már nincs lejjebb, akkor kezdett el uralkodni Áháb király (29–34).

Ilyen elkeserítő volt a Jeroboám után uralkodó királyok sora: Nádáb, Baasá, Élá, Zimir, Tibni, Omri, Áháb.


(8) „Ászának, Júda királyának a huszonhatodik évében…” (1Királyok 16,1–14)

ÁSZÁ JÚDAI KIRÁLY 41 ÉVEN ÁT URALKODOTT A DÉLI ORSZÁGRÉSZBEN. – 1. Ászá király szíve az Úré volt… – 2. Bár az áldozóhalmok nem szűntek meg az országban (15,14). Ez a „bár” jelzi, hogy Ászá király kegyelem alatt uralkodott, látványos, hosszú uralkodásban, de messze nem tökéletesen. – 3. Ez az uralkodás mégis stabil volt, a kis országrészben pislákolt az Isten mécsese. Vannak olyan idők, amikor ez is ajándék, megmaradás, „nagy dolog”! Ilyenkor ez a „kevés áldás” a „legtöbb”, maga a kegyelem. – 4. Annyira nincs szemünk, a „kevésben” észrevenni a mennyei többet, a kovászban a tésztát, a mustármagban a fát (Máté 13,31–33). Mi csak számokban, mennyiségben, látványban, felfokozott érzelmekben vagy szigorú tanban és kegyességben tudunk gondolkodni. Pedig nem ez a biblikus, nem ez a krisztusi. Vegyük észre a nehéz időkben is a kegyelem és a reménység jeleit.

Filippi 3,15–21

406. dicséret


(22) „Ászá egyéb dolgai, összes hőstette…” (1Királyok 15,16–34)*

HŐSTETTEINK… – 1. Ászá király élete eredményes volt hosszú uralkodása során. Sikerrel győzte le az északi, izráeli királyt, Baasát, és lebontatta a izráeli király által épített várost, Rámát, amely valójában beszorította a déli országrészt, Júdát (17).** – 2. Ezeknek az eredményeknek azonban nagy ára volt. Az eredményeknek mindig ára van; – miközben észre sem vesszük, hogy mi erőlködünk, és elhalkult a könyörgésünk, mert már nem az Úrban bízunk. Ászá eladta a templomi és palotai kincseket, az ország vagyonát (18–20), hogy az arámi, damaszkuszi király, Benhadad segítségét kérje a polgárháborús helyzetben. Betegsége idején (23) mindenféle orvost felhajtott magának (2Krónikák 16,12). Amikor Hanáni próféta megfeddte Ászá királyt a hitetlenségéért, börtönbe záratta a prófétát (2Krónikák 16,10). – 3. Pedig Ászá király hitt az Úrban, nem volt istentelen (11–15), de igazából nem az Úrban bízott. Más hinni az Urat, és más Őrá bízni magunkat. Vegyük észre, hol van „hőstetteink” határa, és honnantól cselekedhet a szabadító Isten, Jézus Krisztus atyja; – aki egyébként minden áldott tettünk cselekvője is.***

Filippi 3,1–14

352. dicséret

* Júda királyaira figyelünk: Roboám, Abijjá, Ászá, júdeai  királyok…

Ászá, Júda királya (Kr. e. 911–870 uralkodásának ideje 41 év).

** Ászá király sikerrel győzte le az északi, izráeli királyt, Baasát, és lebontatta a izráeli király által épített várost, Rámát, amely megerősítette a határőrizetet, korlátozta a mozgást, a kereskedelmet, valójában beszorította a déli országrészt, Júdát (17).

Ászá király földig rombolta Rámát, kiszabadította a bezártságból országát, lerázta az északi igát; – és ő zárta le határait, saját városaival, Gebával és Micpával (22).

*** Bizony, más az eredmény, és más az áldás.


(4) „Csak Dávidért adott neki Istene, az Úr mécsest…”

(1Királyok 15,1–15) JÉZUS KRISZTUSÉRT (Efezus 1,7). – 1. Abijjá, Júda királya* folytatta apjának vétkeit, amiket az őelőtte tett, hiszen szíve nem volt az Úré (3). Súlyos mondat, egy uralkodó életének ítélete, aki ráadásul Isten népének vezetője volt. Amit a gyerekeink, meg a ránk bízottak előtt teszünk, azt folytathatják ők is. Mit mutatunk, mit adunk át az utánunk következőknek? Ez több, mint erkölcsi, ez hitbeli kérdés, hiszen a hitből cselekedetek következnek (Jakab 2,18). – 2. Ez még akkor is így van, ha nem a cselekedeteink tartanak meg bennünket, hanem egyedül az Isten, hiszen ezen a világon nincs az a szent, aki makulátlan lehetne. A szabadító Isten tartotta meg Dávidot is, hiszen Dávid mindenben azt tette, amit kedvesnek lát az Úr, „kivéve” a Betsabéval történt paráznaságát, meg a „kivételeket” még lehetne sorolni (5). – 3. Mégis, Dávid az Úr választottja volt, aki kegyelmet talált Istennél, és Őrá tekintettel adott mécsest az Úr Abijjá királynak (4). Ez a mécses a kegyelem, amit mi Jézus Krisztusra tekintettel kaptunk. Az Ő életében nem voltak „kivételek”, és akiben minket is magának választott az Úr. Őrá tekintettel kaptuk a mai napot is.**

Filippi 2,12–30

92. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Abijjá, Júda királya (Kr. e. 913–911 uralkodásának ideje 3 év). Apja Roboám, Júda királya (Kr. e. 931-913 uralkodásának ideje 17 év).

** Mégis, Dávid az Úr választottja volt, aki kegyelmet talált Istennél, és Őrá tekintettel tartotta meg az Úr Jeruzsálemet Abijjá király idejében (4), és csak Dávidra tekintettel adott mécsest az Úr Abijjá királynak, uralkodása három évében (2).


(19) „…hogyan hadakozott és hogyan uralkodott…” (1Királyok 14)

Hogyan éltünk, küzdöttünk és sáfárkodtunk a ránk bízottakkal? Ne felejtsük el, valahol mindnyájan „uralkodunk”. – Joggal rettent meg maga a kérdés is, mert sok vétek, tévesztés, hiányosság terhel bennünket. – A bűn lényege mindig ugyanaz, megnyilvánulása ezer: hátat fordítani az élő Istennek (9) és utálatos módon „idegen isteneket” imádni (23–25). – Bűneink kihatnak utódainkra (10–18; 2Mózes 20,5), de saját vétkeink miatt veszünk el (22). Isten ítélete elől nem lehet menekülni, semmiféle ajándékkal, semmiféle álruhában (1–4). – Milyen mélység, Isten népe „szakadt”, és mindkét király, Jeroboám és Roboám is azt teszi,* amit rossznak tart az Úr (22), ráadásul állandóan háborúskodtak (30). Nem olyanok voltak, mint Dávid, aki attól volt különb, hogy kegyelmet nyert (8). Minden kegyelem.

Filippi 2,1–11

468. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* I. Jeroboám, izráeli király, Kr. e. 931–910 (22 esztendő).

Roboám, júdai király, Kr. e. 931–913 (17 esztendő).


(8) „…én ezen a helyen nem eszem kenyeret…” (1Királyok 13)

A próféta elvégezte küldetését az engedetlen hatalom, kultusz és a király ellen. Küldetésben járt, ezért Isten hatalmával szólt és cselekedett, nem volt lekenyerezhető. Amikor azonban elvégezte küldetését és hazafelé tartott, akkor bukott el. Talán elfáradt, vagy leengedett, esetleg az eredmény láttán túlzottan magabiztos lett; – mindenesetre egy utána nyargaló, önjelölt próféta visszacsalogatta és szó szerint „lekenyerezte”. Háttérben a sokféle próféták, „kegyességi iskolák” egymás elleni rivalizálása állhatott, akárcsak ma…. Semmi érdemi esemény nem történt itt, csak annyi, hogy mégis azok asztalához ült, akik ellen szólt. Ezért Isten ítéletét nem kerülhette el az engedetlenné lett próféta. A történet döbbenetes, mert azonnal leszűrhetjük a következtetést. Így jár az, aki Isten szolgájaként csak egy pillanatra is elgyengül és behódol más hatalmaknak is, az élő Isten mellett, ezáltal „lekenyerezhetővé” válik. A történet azonban attól lesz még döbbenetesebb, ha feltesszük a lényegi kérdést: végül is ki az, akit nem lehet ebben a világban lekenyerezni, vagy aki nem gyengülne el egy pillanatra sem, amikor is kísérthetővé válik. Ezzel nem akarom viszonylagossá tenni a bűnt. De én csak egy valakit ismerek, akit nem lehetett lekenyerezni: az Úr Jézus Krisztust. Az Ő kegyelme, ereje legyen velünk a hűséges szolgálatban.

Filippi 1,18–30

275. dicséret


(24) „…hallgattak az Úr szavára…” (1Királyok 12,20–33)

KI AZ ELSŐ? – 1. Roboámot elfogja az emberi indulat, de aztán hallgat az Úr szavára, amit a próféta által kap, és nem indul saját népe, saját testvérei ellen, nem bonyolódik „polgárháborúba”. Nincs nagyobb dolog, mint legyőzni az ó-emberi indulatot, az önös érdekeket, és az Úr ügyéért együtt maradni. „Inkább megszakadni, mint kiszakadni!” (20–24). – 2. Jeroboám azonban nem hitben jár, ő csak magával foglalkozik. Ő tipikusan az az ember, akik ma is terhelik az egyházat. Jeroboám az Urat emlegeti, de valójában csak saját magát képviseli (25–33).* – 3. Urunk, add, hogy a Te ügyed legyen az első az életünkben, minden fontos döntésünkben. Éppen ebben a szent „prioritásban” lehet áldott és teljes a saját életünk is. Bizony, hányan tekintik csak magukénak az egyházat, életük egyetlen megmaradt terepének, ahol még lehetnek valakik. Közben csak róluk van szó, és számos kárt okoznak ügybuzgalmukkal. Ez a jelenség nem életkor függvénye.

Filippi 1,1–17

379. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Jeroboám az Urat emlegeti, de valójában csak saját magát képviseli: velem mi lesz, az én előremenetelemmel, hatalmammal, jövőmmel.

Persze, ezek alapvető és fontos kérdések, egy bizonyos határon belül.

Jeroboám azonban „maszek ügynek” tekinti az Úr ügyét (33), és ezzel önmagát bálványozva, az egész népet hitetlenségbe vezeti (25–33).


(15) „…mert az Úr rendelte így…” (1Királyok 12,1–19)*

KÖZÖSSÉGBEN AZ ÚRRAL. – 1. Induljunk ki abból a fontos és megnyugtató kijelentésből, hogy minden azért történt így, mert az Úr rendelkezett ekként (15). Isten, saját népe életében üdvösségesen tartja kezében az eseményeket. A rosszat is övéi javára fordítja (1Mózes 50,20). De Isten a történelem Ura minden nép életében is. – 2. Ezek után másodlagos, elméleti, erkölcsi kérdések és bölcseletek fogalmazhatók csak meg a fejezet kapcsán. – Roboám miért nem a tapasztalt és diplomatikus vénekre hallgatott, és miért a fiatalok heves, kemény tanácsára mondott igent? (12–15). – Egyébként is, a kemény, vagy a szelídebb, megengedőbb vezetés az eredményesebb? (6–8) – Roboám bölcs volt, mert időt kért, és megkérdezett másokat. De kiket kérdezünk meg, kik a tanácsadók? (5) Lehetne sorolni az unalmas fejtegetéseket… – 3. Egy biztos, akinek nincs köze Dávidhoz, még inkább Dávid utódjához, az emberileg akármilyen igazára, és a másik akármilyen bűnére hivatkozva lázadt is fel, valójában nemcsak egy alávaló szakadár lesz, hanem halál fia marad. Csak egy számít: közösségben lenni az Úrral, aki elközelített hozzánk (16).

2Korinthus 13

231. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

KÖZÖSSÉGBEN AZ ÚRRAL.

– 1. Induljunk ki abból a fontos és megnyugtató kijelentésből, hogy minden azért történt így, mert az Úr rendelkezett ekként (15).

Isten, saját népe életében üdvösségesen tartja kezében az eseményeket.

A rosszat is övéi javára fordítja (1Mózes 50,20).

De Isten a történelem Ura minden nép életében is.

A hívő ember és nép számol ezzel, keresi Isten akaratát és engedelmesen ahhoz igazodik, miközben alázattal fogadja a megpróbáltatásokat, elsősorban saját, de sokszor mások bűneinek következményeit is, bízva a bűnbocsánatban, a kegyelemben, a megtartatásban és mindenek helyreállításában (1Korinthus 15,28).

– 2. Ezek után másodlagos, elméleti, erkölcsi kérdések és bölcseletek fogalmazhatók csak meg a fejezet kapcsán.

Lám, a lényeget illetően milyen jelentéktelenek azok, amiket mi kiemelhetünk.

Ilyeneken „meditálhatnánk” ugyanis:

– Roboám miért nem a tapasztalt és diplomatikus vénekre hallgatott, és miért a fiatalok heves, kemény tanácsára mondott igent? (12–15).

– Egyébként is, a kemény, vagy a szelídebb, megengedőbb vezetés az eredményesebb? (6–8)

– Mikor lesz a diplomatikusság hazugsággá? (7)

– Roboám bölcs volt, mert időt kért, és megkérdezett másokat. De kiket kérdezünk meg, kik a tanácsadók? (5)

Lehetne sorolni az unalmas kérdéseket…

– 3. Egy biztos, akinek nincs köze Dávidhoz, még inkább Dávid utódjához, az emberileg akármilyen igazára, és a másik akármilyen bűnére hivatkozva lázadt is fel, valójában nemcsak egy alávaló szakadár lesz, hanem halál fia marad.

Csak egy számít: közösségben lenni az Úrral, aki elközelített hozzánk (16).


(39) „…megalázom emiatt Dávid utódait, bár nem örökre.” (1Királyok 11,26–43)

EZ A KEGYELEM! – 1. Erre a kegyelemre szorulunk! Isten akkori népe, vezetőivel együtt, igen gyarló volt. Miket művelt Dávid és Salamon. Minden nagy tetteik ellenére is ki kell mondani, hogy rettenetes dolgokat műveltek. Ahijjá próféta, küldetése szerint, kimondja (29–33; 40).* – 2. Ez a kegyelem hordozott és hordoz ma is. – Milyen hatalmas kegyelemmel tekint rájuk mégis az Úr. – A töredelmes szívű Dávid (Zsoltárok 50) vétkeit elfedezte (34). – Salamon vétkeit nem a saját életében büntette meg (41–43). Ez ugyanakkor döbbenetes kijelentés az utánunk felnövekedő nemzedék iránti felelőségünkre nézve (2Mózes 20,5). – Salamon vétkeinek következménye egyetlen törzset nem érint, Dávidért (34). Dávid mécsese nem aludt ki (1Sámuel 3,3). Isten népe lehet pici, de soha nem győzhető le. Nem számok függvénye Isten népének jövője, – Isten kegyelme elvégzi, hogy ez a büntetés, megaláztatás nem lesz örök (39). – 3. Ez a kegyelem Jézus Krisztusban testet öltött, közel jött hozzánk. Ahogy akkor Dávidért, ma annak utódjáért, Krisztusért van megoldás, van megváltás, van jövő! Ez a reménység újjászül!

2Korinthus 12,11–21

200. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Salamon maga emeli ki azt az embert, aki aztán fölé nő, és elindítja Isten jogos ítéletét (26–28).

Az emberi hálátlanságot, gyarlóságot, bűnt felhasználhatja Isten, ítélete végrehajtásában.

Jeroboám viselkedése szintén minősíthetetlen, mert emberileg mégiscsak az történik, hogy jön egy harmadik, aki elkezdi dicsérni őt, a másik, „még hivatalban lévő” ellenében.

Ő pedig kellő időben beül a másik helyére.

Jeroboám egyetlen mentsége, hogy ez Isten akarata volt!

Enélkül, emberileg ez is gazemberség lenne.

Itt kiderül, hogy ténylegesen ez volt Isten akarata; – a prófétai szó, és az események menete is ezt igazolja.

De éppen ezért még jobban óvakodjunk attól, hogy a saját gazemberségünket Isten akaratával igazoljuk.


Oldalak