Az Ige mellett

(2) „Adj nekünk vizet, hogy ihassunk!” (2Mózes 17)

JÉZUS KRISZTUS MONDJA: „Aki szomjas, jöjjön hozzám, és igyék” (János 7,37). – 1. Sokféle szomjúságtól szenvedünk a puszta létben: testi, lelki, szellemi, hitbeli szomjúság gyötör minket. Bizony a kín zúgolódásra is kísérthet bennünket (1–3). Ravasz László, neves igehirdetőnk és egyházvezetőnk hangsúlyozta, hogy nem hívő ember az, akit nem bántanak a kiszáradt életek, az egymást üldöző emberárnyak, akik Isten és egymás nélkül akarnak élni, pedig Isten és egymás számára lettek teremtve. – 2. Isten azonban vizet fakaszt a pusztában (4–8). A víz felüdít, megtisztít, éltet! Isten nem hagy eltikkadni és nem engedi, hogy határainkon túl hitetlenné kísértsen bennünket a szomjúság kínja. – 3. Nem Mózes, hanem Isten cselekszik itt Mózes által. Az élő vizet Jézus Krisztus adja, Igéje és Lelke által! Az élő víz Ő maga! Ez a víz túlcsordul rajtunk, mások felé. Milyen jó, hogy az Ő győzelmes, élő vizet ajándékozó kezei örökké felettünk magasodnak, amit nem kell Áronnak és Húrnak tartani, mint Mózes kezeit, mert az Ő kereszten és feltámadás után, mennybemenetelekor kitárt keze és megváltó szeretete soha nem fárad el (8–16).

Máté 22,1–14

489. dicséret


(2) „És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában.” (2Mózes 16)*

A második vers egy TÜKÖR, nézzünk bele mi, az Isten népe! – 1. Ez a nép az imént tapasztalta meg az Úr szabadítását. Egy emberileg tehetetlenül halálos helyzetben emberfeletti szabadítás volt ez, amivel az Úr bizonyította jelenlétét, kegyelemét, hatalmát: Velünk, népével az Isten! (Máté 1,23) – 2. Erre válaszként zúgolódni kezdett Isten népe, mert a pusztán, próbatéteken keresztül vezetett az út az ígéretek beteljesedése felé. Mindig zúgolódunk. Hálát adhatnának, helyette csak zúgolódunk, mindig, folyamatosan. A zúgolódásban lenne egységes Isten népe? – 3. Pedig éppen a pusztában lenne szükségünk hitre, szeretetre, Istenre és egymásra; – mi pedig éppen itt esünk Istennek és egymásnak! – 4. Természetesen a zúgolódásban mindnyájan a vezetők, Mózes és Áron ellen fordulnak. A vezetőknek nagy a felelősségük, súlyos a terhük. Szolgálatuk része, hogy a nép mindenféle, összetett indulatát, haragját, gyűlöletét, gyalázkodását elhordozzák, ne pedig visszavágjanak, majd Isten eszközeként Jézus Krisztus kezébe helyezzék a fortyogást, aki a zúgolódóból egyedül képes hálaadó életet formálni.

Máté 21,33–46

2. zsoltár

* A teljes igemagyarázat:

A második vers egy TÜKÖR, nézzünk bele mi, az Isten népe!

– 1. Ez a nép az imént tapasztalta meg az Úr szabadítását.

Egy emberileg tehetetlenül halálos helyzetben emberfeletti szabadítás volt ez, amivel az Úr bizonyította jelenlétét, kegyelemét, hatalmát: Velünk, népével az Isten! (Máté 1,23)

– 2. Erre válaszként zúgolódni kezdett Isten népe, mert a pusztán, próbatéteken keresztül vezetett az út az ígéretek beteljesedése felé.

Mindig zúgolódunk.

Isten népe zúgolódóbb, mint a világ, ott ugyanis szigorú rend van, nincs állandó feleselés, véleményezés, kritika, még a nagy szabadságban sincs.

De a fő baj a „lelkület”: hálát adhatnának, lenne miért, és helyette csak zúgolódunk, nemcsak most, később is, mindig, folyamatosan.

A zúgolódásban lenne egységes Isten népe?

– 3. Pedig éppen a pusztában lenne szükségünk hitre, szeretetre, Istenre és egymásra; – mi pedig éppen itt esünk Istennek és egymásnak!

Noha, az egész fejezet arról szól, hogy az Isten a pusztában is szereti, vezeti, táplálja, itatja népét (4–15), miközben egyértelművé teszi, hogy a pusztában, a manna bőségében is Ő az Úr, Ő „diktál”, ő „rendelkezik” (16–35), hogy végzetesen el ne tévedjünk, éhen, szomjan ne haljunk, el ne emésszük egymást az amúgy is szikkasztó pusztaságban.

– 4. Természetesen a zúgolódásban mindnyájan a vezetők, Mózes és Áron ellen fordulnak.

A vezetőknek nagy a felelősségük, súlyos a terhük.

Szolgálatuk része, hogy a nép mindenféle, összetett indulatát, haragját, gyűlöletét, gyalázkodását elhordozzák, ne pedig visszavágjanak, majd Isten eszközeként Jézus Krisztus kezébe helyezzék a fortyogást, aki a zúgolódóból egyedül képes hálaadó életet formálni.


(11) „Szeretettel terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted…” (2Mózes 15)

ISTENÜNK PÁRATLANUL ERŐS SZERETETÉRŐL (11) – 1. Az Úr szeretettel és erővel vezeti megváltott népét (13) a megérkezés felé (17–18). Ez a szeretet hatalommal cselekvő szeretet, amely Isten népének történetében, tények sokaságában hirdeti az Úr erős szeretetét. Ezek közül is kiemelkedik az egyiptomi szabadulás (19). Ez az erős szeretet megrettenti és ha kell, tehetetlenné teszi Isten ellenségeit, mert visszafordítja rájuk saját gonoszságukat (19). Isten, szent félelmet támaszt saját népében és azok ellenségeiben egyaránt. Az istenfélelem tarthatja kordában egyedül ezt a megzavarodott világot (3–12). – 2. Isten erős szeretete magasztalásra indítja az embert. Isten népe istenfélelmében önként, hitben, hálával borul le szabadító Ura előtt és dicsőíti Őt. Mózes éneke (1–18) egy prófétanő, Mirjám énekéből nőtt ki (20). Isten dicsérete nem ellenségei pusztulását kívánja, hanem azok megtéréséért könyörög. – 3. Ez az erős szeretet teljes megváltást ajándékoz. Isten dicsérete a teljes gyógyulás (26), maradéktalan megváltás után kiált, ahol már nem követheti Isten dicséretét keserűség, lázadozás, türelmetlenség, ellenségeskedés és káröröm (12–26).

Máté 21,28–32

180. dicséret


(31) „…milyen nagy hatalommal bánt el az Úr Egyiptommal…” (2Mózes 14)

SZABADÍTÓ ISTENÜNK VAN! – 1. Önmagát így jelenti ki Istenünk: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (20,2) Isten kihozza népét a szolgaság házából. – 2. Ebben a világban csak szolgaságból szolgaságba juthatunk. Most, a jóléti társadalmakban a határtalan szabadság szolgaságában nyögünk. Aki az Úr szolgája, az minden körülmények között szabad.* – 3. Isten szabadítása Jézus Krisztus feltámadása, amely a mi feltámadásunk zálogaként hirdeti, hogy Isten a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmából szabadít meg, örök és maradandó megoldást ad az emberileg totálisan vesztes helyzetekben. – 4. Hiába nyílik meg ugyanis a tenger, ha utána a pusztai perlekedés következik, majd az Ígéret földjén a bálványozás, a belső és külső harcok rettenete. Ne az üldözőink pusztuljanak el, hanem először nekünk kell meghalnunk, mint önző, gonosz embereknek, és újjászületnünk; miközben üldözőink megtéréséért is imádkozunk. Urunk, velünk bánj el! Mutasd meg gyarló életünkön szabadító, újjászülő hatalmadat!

Máté 21,23–27

107. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Isten, ebben a világban akként mutatja meg szabadítását, hogy hitet, reménységet, szeretetet ad a szolgaságban, hogy szabadságban szolgálhassuk Őt, mert aki az Úr szolgája, az minden körülmények között szabad.


(1) „Nekem szentelj…minden elsőszülöttet…” (2Mózes 13)

Azért mentette meg az Úr népe elsőszülötteit a tizedik csapás esetében, mert az egész népet szereti, megszabadítja, magáénak vallja. Soha ne felejtsük el ezt, mert életünk erőforrása, hogy az Úr tulajdonai vagyunk! Emlékeztessük erre imádságos szívvel magunkat és gyermekeinket. Minden istentisztelet erre való emlékezés, emlékeztetés, ebben a szabadításban való részesedés, ezért való hálaadás (1–10). Amikor tehát az Úr bejelentette népe elsőszülötteire vonatkozó igényét, akkor azt hirdette meg, hogy az egész az Övé, minden az Övé. Az első rész odaszentelése az egész odaszenteléséről szóló jeladás, „megváltva”, „helyettesítve” azokat báránnyal. Isten népének kiválasztása, mint az Úr elsőszülött fiának kiválasztása (4,22) azt hirdeti, hogy minden nép, az egész föld az Úré (1Korinthus 10.26). A „rész” tehát az „egészért” van, az első elkülönítése és megváltása nem vezethet a többiektől való elkülönüléshez (11–16). Ez a megváltás, a két szövetség fordulóján, Isten üdvözítő akarata szerint egyetlen egyre terhelődik, az Isten bárányára, Jézus Krisztusra, aki hordozza, mint halottak közül az elsőszülött (Kolossé 1,18), az egész világ bűneit (János 1,29). Az Úr vezet életünk útján az örök, krisztusi haza felé, és a hosszabb, kerülőút is értünk van; minket véd, még ha fáradtságosabb is. A kerülőút, nem tévút (17–21).

Máté 21,18–22

172. dicséret


(23) „…és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba…” (2Mózes 12,21–51)

MICSODA NYOMORÚSÁG ÁLTAL ADATIK MÁSOKNAK SZABADULÁS. – 1. Mindig így van ez ebben a világban.* Mi megszabadulunk, de hány áldozat árán örülhetünk a saját szabadságunknak. Ezek semmivel sem voltak rosszabbak, mint mi. A kegyelem felfoghatatlan (21–30). – 2. Valóban, a mérleg mindkét oldalára volt mit oda helyezni. A hatszázezer gyalogos zsidó család, négyszázharminc éves szolgasága most elégtételt nyert, mert egyiptomi kincsekkel és jószágokkal megrakottan, egyiptomi elsőszülöttek vérén és családok jajveszékelésén át vonultak ki Egyiptomból (34–42). Nagy, igazságos, de rettenetesen kegyetlen szabadítás ez. Igazságra vagy irgalomra van szükség? – 3. Áldott legyen az Isten, hogy Ő Jézus Krisztusban megmutatta, hogy az Isten örök, igaz, valódi szabadítása nem ilyen. Isten önmagát adta érettünk, Jézus Krisztusban. Senki mást nem bántott a világ bűneinek jogos büntetéseként, csak önmagát. A töretlen csontú páskabárány vére megvédi Isten népét a pusztítótól (43–51); – de Isten népe nem lehet többé pusztító, sem hétköznapi harcaiban, sem teológiájában, sem kegyességében…*

Máté 21,12–17

165. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Isten itt még a gyarló emberi „módszerekhez” alázkodva szabadítja meg népét.

 ** Isten népe nem lehet többé pusztító, sem hétköznapi harcaiban, sem teológiájában, sem kegyességében!

Pedig gyakran az.

Urunk, állj őrt, ne engedd be a pusztítót a házainkba!


(1) „Ez a hónap lesz az első hónapotok…” (2Mózes 12,1–20)

ÚJ KEZDET EZ! – 1. Azért új kezdet ez, mert itt az Úr hatalmasan cselekszik népéért, megőrzi, megszabadítja őket a legrettenetesebb csapástól, az ítélettől; és kiszabadítja őket a sokféle szolgaság nyomorúságából. – 2. Azért új kezdet ez, mert itt Isten népe egy közösséggé lesz (2–4),* akik átélik saját nyomorúságukat, bűneiket, itteni életük „sietős”, „változó”, tévesztéseik miatt „keserű” és halálos voltát; – de ugyanakkor megtapasztalják az Úr szabadító kegyelmét (8–11); – aki más vére, a bárány vére által könyörül rajtuk (13). Erre örök hálával emlékezik, ebből éltetően részesedik Isten népe (14). – 3. Azért új kezdet ez, mert Jézus Krisztusra mutat, aki tökéletes áldozatával, vérével megszabadított bennünket, noha ugyanazt érdemelnénk, mint a többiek. Érthetetlen a kegyelem, nem érdem, és aki egyszer ebből részesült, az mindenki számára ezért a szabadító, újjászülő krisztusi kegyelemért könyörög. – 4. Ezt az új kezdetet új időszámítás jelzi, mert az év kezdete őszről átkerül tavaszra, a szabadulás napjára (1). Nekünk ez az új kezdet Jézus Krisztus feltámadása, vasárnap, új élet, új időszámítás.

Máté 21,1–11

330. dicséret

* Ezt az összetartozást és egységet elsősorban családonként, a „kis gyülekezetben” tapasztalják meg, majd utána a nagyobb közösségben.


(1) „Azután azt mondta az Úr…” (2Mózes 11)

NÉZZÜNK FEL JÉZUS KRISZTUSRA, csak így lesz igazán világos a mai fejezet. – 1. Szó van itt arról, hogy az egyiptomiak mennyire tisztelték Mózest, önként átadták kincseiket Isten népének (1–3), majd a tizedik csapás után, elsőszülöttjeik halála miatti jajveszékelés közben leborulva kérték őket, hogy menjenek szabadon az útjukra, nem rabszolgák többé Egyiptomban (4–8). – 2. Isten ezzel világosan megmutatta, hogy Ő az egyetlen Isten, hiszen az egyiptomi istenek nem tudtak segíteni az ottaniakon, miközben Ő, mindenek szuverén Ura kezében tart minden népet, kincset, hatalmasságot és szívet (9–10). Erőt adó bizonyosság, hogy ilyen hatalmas, csodákat cselekvő a mi Istenünk, és lám, ennyire szereti népét, ahogy azt itt megmutatta (7).* – 3. De, Isten önmagát adta érettünk, hogy a mi életünk mindenek előtt ne emberi tekintélytől, ne hatalomtól, ne a másikat rabszolgává nyomorító önzéstől, ne földi kincsektől, ne pusztítástól, ne más népektől függjön, hanem csakis Jézus Krisztus megváltó szeretetétől.**

Máté 20,29–34

256. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Egy bűntől ezernyi módon elfajzott világban megnyugtató a mindenek felett hatalmas Isten szeretete.

** Isten azonban ezt a szeretetét végérvényesen egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban mutatta meg: Önmagát adta érettünk, a világért (János 3,16), az egyiptomiakért is, mindenkiért, hogy a mi életünket ez a megváltó szeretet hordozza.

Mi is csak ezzel a krisztusi szeretettel járhatunk a világban…

Ha Őbenne különböztet meg bennünket az Úr, akkor a krisztusi szeretet kockázatával merünk járni még ma is a világban.

Merünk?

Ha csak hirdetjük ezt a krisztusi szeretetet, de közben a világban az emberi „erő” és „ügyeskedés” világi törvénye szerint élünk, akkor skizofrén helyzetben vagyunk.


(2) „Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az Úr!” (2Mózes 10)

Mózes népe Egyiptomban, a tíz csapás idején MEGERŐSÖDÖTT ABBAN A BIZONYOSSÁGBAN, hogy Istenük az Úr (2). – 1. Ez a bizonyosság mindig Isten ajándéka, mindig kegyelmi állapot, hiszen csak az kaphatja, akinek Isten megnyitja és nem megkeményíti szívét. Lám, a fáraóét megkeményítette (1). – 2. Ennek a bizonyosságnak áldott tartalma, hogy a hívő nép nem vonakodik többé leborulni az Úr színe előtt (3), töredelmes szívvel megalázva magát, és mindenben csakis az Úrra hagyatkozik, Őhozzá igazodik, Őneki szolgál, örömteli, hálás és ünneplő élettel, és mindent Őtőle vár (7–9). – 3. Ezt a bizonyosságot Isten népe átadja gyermekeinek, valamint eléjük éli ezt a bizonyosságot, mind az istentiszteleten, mind a hétköznapokban (2). Csak ismeretet és példát adhatunk át, a ránk bízott örökséget, a drága kincset adhatjuk tovább; – de hitet nem adhatunk, az mindenestül az Úr ajándéka. – 4. E bizonyosság nélkül az emberi bűn sáskája és sötétsége elemészt mindent, miközben az ember félelmében csak láttatja a hitet (16–17), de valójában semmi köze az élő Istenhez, és világi döntései meg hitélete teljesen elválnak egymástól, akárcsak a fáraónál (20)

Máté 20,20–28

252. dicséret


(25) „Elverte a jégeső…” (2Mózes 9)

ISTEN CSAPÁSAI.  – 1. Az Úr a csapásokkal bizonyítja, hogy mennyire szereti népét, és megkülönbözteti őket másoktól (4–6), mert népét és azok lakhelyét nem érik el a csapások (26). Nem személyválogató az Isten, de Ő nem emberi logika szerint cselekszik (5Mózes 10,17). – 2. Isten népének közössége, a „kihívottak közössége”, az egyház egy bárka, amely véd a pusztulástól, és amelyet Isten kegyelme hordoz. –  3. Áldott legyen az Isten azért, hogy Ő nem leli kedvét a bűnös halálában, hanem megtérést és életet akar (Ezékiel 18,23; János 10,10), csapásait egyszülött Fiára, Jézus Krisztusra terhelte, hogy rajtunk és a világon (!) könyörülhessen (János 3,16). Ő nem a csapások, hanem a könyörület Istene: ez biztos!

Máté 20,17–19

183. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* A fáraó ijedtségében bűnt vall, mint egy gyerek, amikor elverték, és arra kéri Mózest, hogy könyörögjön érte és népéért (27).

De a csapások megszűnése után továbbra is konok maradt.

Pont ennyit ér a félelemből kifacsart hit.

Ennek ellenére a félelmeket nem becsüljük le, Isten nagy szerepet szánt a félelemnek, hogy övéi hitét építse (Róma 11,20).

A fáraó konok maradt, mert az Úr megkeményítette a szívét (12).


(15) „Isten ujja ez!” (2Mózes 7,26–8,28)

ISTEN UJJA EZ. – 1. Amikor ellepi az embert az, ami Isten szerint nem a mindennapi életébe való, akkor nagy baj van: békák, szúnyogok, böglyök, lehetetlen helyzetek, kezelhetetlen emberek, mindenütt problémák, varangyosan sikamlós ügyek, vérszívás, csipkelődés; – mindezek naponta tömegével… – 2. Amikor ezek ellepnek, akkor bizony nem elégségesek a terápiákban használt gyógymódok, miszerint változtatni kell, ehhez emberi segítség kell, fel kell lélegezni… De bizony a fáraó is fellélegzett, és aztán újra kezdődött minden, nem változott semmi (11). Mert nem elég változtatni, mert azt kell felfedezni, hogy Isten ujja, figyelmeztetése, ítélete van rajtunk, és könyörögnünk kell, mert csak az Úr szabadíthat meg (24). – 3. Az Úr pedig megszabadít, de többnyire nem úgy, hogy kivesz egy adott, békákkal teli, bűzlő helyzetből, hanem védelmével vesz körül, mint akkor Isten népének lakóhelyét, Gósen földjét. Isten kivételt tett népével (18).* Ez a kivétel az Ő megváltó, szabadító szeretete. Ő olykor kiemel egy fullasztó helyzetből, de többnyire megóv a feladatban, erőt, vezetést ad…**

Máté 20,1–16

19. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ez a kivétel az Ő megváltó, szabadító szeretete.

Ő olykor kiemel egy fullasztó helyzetből, de többnyire megóv a feladatban, erőt, vezetést ad; – de mindig biztosítja azt, hogy mielőtt visszatérnénk a feladatba, elcsendesedhessünk Ővele a „pusztában”, ahol hittestvéreinkkel együtt megállhatunk az Úr előtt (23); – miközben eltávoznak a békák, szúnyogok, böglyök (27).

** Döbbenetes olvasni, hogy az egyiptomiak undorodnak a zsidók áldozatától, vallásától, szokásaitól (22).


(1) „…olyanná teszlek a fáraó előtt, mintha Isten volnál.” (2Mózes 7,1–25)

MINDIG ISTEN ÜZENETE A LÉNYEGES. – 1. Ezt az üzenetet úgy tolmácsolja a megbízott, „mintha isten lenne”, azaz isteni felhatalmazással és erővel szól az igehirdető. Vagyis nem válik istenné, de az üzenet Isten szavaként szólal meg. Ennek nyomán valljuk és tapasztaljuk, hogy Isten Igéjének hirdetése, Isten beszéde (1–2). – 2. Ezt az üzenetet többféle jel is kísérheti, kornak, helynek, hallgatóságnak megfelelően. Ezek azonban mindig az üzenetet igazolják. Éppen ez a különbség az egyiptomi mágusok mutatványa és a mózesi jelek között: az előbbi öncélú, az utóbbi az isteni üzenet hitelesítése.* Ma az igehallgató gyülekezet puszta léte is csoda. Nem is beszélve az üzenet hatásáról, Isten munkájáról, azokról a jelekről, amiket testi szemekkel nem látunk, soha nem tudunk meg (8–22). – 3. Tehát az igehirdetésnek van hatása ma is. Csak ennek van hatása, a többi is fontos, de könnyen emberi mutatvánnyá lehet, amivel mi akarunk hatni. Ahol igehirdetés helyett erre vágynak, ott Isten keményítette meg a szíveket az üzenetre, de mi csak hűséggel szóljunk tovább (3; 23).

Máté 19,27–30

416. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ez a jel mindig túlmutat az emberi lehetőségeken, Isten mindenhatóságára; de lehet figyelmeztető csapás is; lehet jel az is, ahogy az alkalmatlan Mózest minderre alkalmassá teszi az Isten (2Korinthus 11,6).

Ma, elidegenedett, szekularizált korunkban már önmagában az is jel, hogy még mindig mennyien összegyűlnek az Ige hallgatására. A gyülekezet puszta léte is csoda.

Nem is beszélve az üzenet hatásáról, Isten munkájáról, azokról a jelekről, amiket testi szemekkel nem látunk, soha nem tudunk meg (8–22).


Oldalak