„Pál végigjárva a felső vidékeket, Efezusba érkezett. Ott néhány tanítványra talált, és így szólt hozzájuk:
Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Ők így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” (ApCsel 19,1-2)
Ha megkérdeznénk az utca emberét, nagyon sokan nem tudnának válaszolni a címben feltett kérdésre. Mint ahogy az interneten ezzel a címmel -érdemes rákeresni- több videót is láthatunk, ahol valóban megkérdeztek járókelőket, és a legtöbben szinte semmit nem tudtak erről az ünnepről. Az egyik kedvencem, amikor valaki visszakérdez:
„Jézus csinált akkor valamit?”
Mi vajon tudunk válaszolni a kérdésre? Az egyházhoz tartozókként mit tudnánk elmondani Pünkösdről? Mert Karácsony és Húsvét mellett a legjelentősebb egyházi ünnepünk, azonban az idők során az előbbiekhez képest úgy tűnik, eléggé megkopott a jelentősége. (Igaz, kevésbé is rakódtak rá a fogyasztói társadalom új „népszokásai”.)
Tudjuk-e, hogy a pünkösd (görögül pentekoszté) ötvenedik napot jelent, és a húsvéthoz kapcsolódó számozás miatt mozgó ünnep. Eredete az Ószövetségre vezethető vissza, egyrészt a Sinai hegyi törvényadás, másrészt az aratás kezdetének ünnepe. Az Apostolok Cselekedetei leírása szerint pünkösd napján együtt voltak a tanítványok, amikor beteljesedett Jézus ígérete a Szentlélek eljöveteléről.
A Lélek betöltötte őket, és igehirdetésük hatására a Jeruzsálemben összegyűlt tömegből 3000 ember megtért, és megalakult az első keresztény gyülekezet. Vagyis ez a nap az egyház születésnapja is. Ezek a tények. Illetve már ez a fenti definíció is rákérdez a hitünkre. Hisszük, hogy valóban így történt? Hisszük azt a csodát, ami megtörtént akkor a Szentírás kijelentése szerint? És ezzel együtt tudjuk, hogy mindez mit jelent a mi életünkre, hitünkre nézve? Tudjuk, hogy kicsoda a Szentlélek?
Legyen segítségünkre református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté 53. kérdés-felelete:
Mit hiszel a Szentlélekről?
Hiszem először, hogy ő valóságos és örök Isten az Atyával és a Fiúval. Másodszor, hogy ő nekem is adatott, engem igaz hit által Krisztusnak és Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz, vigasztal, és velem marad örökké.
Vagyis a Szentlélek nem valami, hanem Valaki. És nem is akárki, hanem a Szentháromság Isten harmadik személye, Aki egyenlőképpen Isten az Atyával és a Fiúval. És Ő az, Aki elérhetővé, személyessé teszi számomra Jézus Krisztus jótéteményeit, vagyis a megváltást, az utat az Atyához. Ez pedig azt jelenti, hogy Istenhez való közeledésünket egész másként élhetjük meg, mint ahogy azt a legtöbben elképzelik. Mert általában úgy gondoljuk, hogy először kapcsolatba kerülünk valahogy a Mennyei Atyával. Aztán jön Jézus, de Ő már „nehezebb eset”, a Szentélélek pedig végképp megfoghatatlan, nem tudunk Vele mit kezdeni. Jézus viszont azt tanítja magáról, hogy Ő az út az Atyához, de mivel már testben nincs itt a földön, a Lelke által juthatunk el Őhozzá, és rajta keresztül a Teremtő Istenhez. Vagyis a „kapcsolatfelvétel” sorrendje pont fordított: Szentlélek – Jézus – Atya.
Ezért döntő kérdés, hogy mi is hitvallásként tudjuk-e mondani:
„Ő nekem is adatott.”
Pál apostol kérdése nemcsak az akkori efézusi tanítványokhoz szól, hanem hozzánk is: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” Mert ha már hallottunk arról, hogy Ő van, akkor mi is kérhetjük, hogy töltsön be önmagával – először vagy újra.
És ha Ő bennünk él, akkor tényleg részesévé tesz mindannak, amit Krisztus hozott el ebbe a világba, akkor jobban fogjuk érteni Jézus tanításait, az ige szavát, akkor még mélyebb, bensőségesebb, gyermeki szeretetkapcsolatban élhetünk Mennyei Atyánkkal.
Ha vágyunk minderre, legyen ezen a Pünkösdön őszinte imádságunk az ének szavával: „Jövel, Szentlélek ÚrIsten, töltsd be szíveinket.”